Az öltözőben leckét író gyermek voltál? Sok időt töltöttél a színházban?
Sokat, de inkább a büfében vagy a zsinórpadláson voltam. Viszont arra nem emlékszem, hogy leckét írtam volna.
Volt benned dac, hogy ez az, amit biztos nem fogsz választani?
Dac nem, de olyan érzésem volt, hogy túl ismerős nekem ez a miliő és csak úgy belesodródom, nem pedig én döntök, hogy ezt akarom-e csinálni hosszú távon. A Légy jó mindhalálig című előadás után, amikor kezdett beindulni “egy pesti gyerekszínész karriere”, úgy döntöttem, hogy hétköznapibb életet szeretnék élni a továbbiakban, és inkább a művészvilágon kívüli emberek között megtalálni magam, vagy legalábbis megpróbálni. De valóban, az iskola melletti sok színházi teendő terhessé vált egy idő után.
Kecskeméten kipróbáltad magad Nyilas Misiként és egy televízió műsorban is szerepeltél. Később azonban a színészet helyett a sport és a mérnöki szak felé vetted az irányt. Hiányoltad belőlük az érzelmi munkát?
Eleinte nem. A sportolgatós időszaknak pont az volt a lényege, hogy megpróbáljam kicsit kevésbé ábrándos, érzelmes irányból kinyitni a világ és mások felé a mindennapokat és a sok befelé irányuló figyelmet. A középiskola után persze – a mérnöki tanulmányok rövid ideje alatt – már nagyon is elkezdtek hiányozni az olyan olvasmányok, amik az emberrel, a gondolatokkal foglalkoznak.
El is kezdtem sokkal többet olvasni, mint azelőtt. Így hamar világossá vált, hogy sokkal fontosabb számomra egy szociálpszichológiai könyv vagy egy verseskötet, mint az, hogy ott legyek fizikaórán.
Érezted valaha, hogy a szüleid a hivatásuk miatt érzékenyebbek, bizonyos dolgokat intenzívebben élnek meg? Vagy ezt gyerekként nem tudtad megítélni?
Szerintem inkább fordítva van: nem a munkájuk miatt érzékenyebbek, hanem azért választották ezt a munkát, mert azok. De gyerekként ezt valóban nem lehet megítélni. Azt veszi természetesnek az ember, amit otthon lát, és azt is kapja meg későbbre hátizsáknak, mint feladat vagy kereszt.
Akkor láthatja, hogy náluk másmilyen az élet, amikor közösségbe megy és találkozik más gyerekekkel, akiknek családi élete nem hasonlít az övére. Ám még akkor sem értheti igazán, milyen, ha nem úgy nő fel, ahogy. Így volt ez velem is, csak idősebb fejjel érzékeltem a különbségeket.
Amikor ezt a pályát választottad, s egy ideje már színművészként tevékenykedtél, akkor sok dolgot megértettél a szüleiddel kapcsolatban, amit korábban nem?
Szerintem, amit kellett, azt korábban is értettem. Így például pontosan tudtam, hogy anya miért jön későn haza. Inkább úgy fogalmaznék, hogy amit rajtuk keresztül megtapasztaltam, jól tudom használni a saját életemben, akár úgy is, hogy tudatosan megpróbálok ellene menni: mondjuk, hogy hogyan rendezzem és mire figyeljek a civil hétköznapokban e kaotikus munkarend mellett.
A jelenleg játszott karaktereid igen különbözőek Tom Ripley, Volker, Brissard, Ferenc József. Kimerítő sokszor rövid idő alatt átjárni ilyen differens figurák között?
Amikor egy napon belül kell ezt megtenni, akkor természetesen nem könnyű. Igazi kihívás, hogy ne hassanak egymásra és ne szivárogjanak át bizonyos személyiségjegyek vagy energiák egyik karakterből a másikba. De nem megoldhatatlan feladat! Ami számomra nehezebb, hogy egy prózai előadás után – amelyben többnyire a mellhangomat használom és gyakran kiabálnom is kell – hogyan tudom átállítani a torkomat egy olyan karakterre, amiben sokkal magasabb hangszínen beszélek és énekelnem is kell.
A tavalyi évadban például, volt olyan helyzet, amikor Macbethet kellett egy napon játszanom a Luxemburg grófja operettel egymást követő napokon többször is. Ezek az alkalmak olykor aggodalmat és bosszúságot okoznak nekem, továbbá jóval nagyobb tudatosságot igényelnek a részemről.
Nehezebben tudok ilyenkor a “mindent bele” szellemében nekiindulni egy napnak, mert figyelnem kell arra, hogy maradjon hangom a dráma után az operettre is. Lehet, hogy a nézők ezt nem veszik észre, de én a nap végén pontosan tudom, milyen nehéz feladattal birkóztam meg. Persze igyekszem ezeket az akadályokat rendre megugrani, de ahogy bárhol máshol is, ebben a szakmában is vannak könnyebb és nehezebb napok.
Feleséged, Vivianne szintén színművész. A munka hozott össze benneteket? Gondolod, hogy a nem hétköznapi időbeosztást és a rendkívüli érzelmi hatásokat, csak egy szintén színházi ember értheti meg?
Igen, munka közben találkoztunk egy sorozat forgatásán. Azt gondolom, hogy jóval könnyebb megérteni és elfogadni így ezt az életstílust, a legjobb mégis az, ha olyasvalakivel élsz, akivel valahogy közös, vagy hasonló a missziótok. Ő szemellenző nélkül belelát a feladataimba, ismeri a szakma jó és rossz oldalát egyaránt. Szeretem, hogy tabuk nélkül meg tudjuk osztani az élményeinket egymással, át tudjuk beszélni a problémákat és még szakmai segítséget is tudunk nyújtani a másiknak.
Ha van lehetőségetek, megnézitek egymást a színházban? Jobban izgultok, ha ott ül a párotok a nézőtéren?
Mindig megnézzük egymást, ha módunkban áll. Vicces, hogy sokszor akkor izgulok jobban, ha én nézem őt lentről. Ha ő néz engem, akkor nyugodtabb vagyok, mint amikor úgy játszom, hogy nincs a nézőtéren. Ha ott van, legalább tudom, hogy egy ember már biztosan ül lent, aki szeret.
Tudtok egymásról objektív véleményt alkotni?
Szerintem igen. Hogy a másikat szívesen nézzük, azt bele kell kalkulálni. Ez adott. De tudjuk, hogy nem mindenki van ezzel ugyanígy, ez egy szubjektív szakma. Viszont az, hogy a másikunk az adott feladatot hogyan oldja meg, nem teljesen az. Azt gondolom, ezt lehet szigorú ízlés szerint nézni, sőt kell is, mert mind a ketten fejlődni szeretnénk, és a kritika olyantól, akiről tudod, hogy jót akar neked, mindig nagyon értékes.
Szakmáztok otthon?
Igen, szoktunk. Ha rajtam múlik, akkor sokat, ha a Vivin, kevesebbet. Próbáljuk az igényeink közös metszetén tartani a mennyiséget. Ami fontos, hogy mindig megvárjuk a film vagy színdarab végét, közben nem eszmecserélünk. Ha valami beindította az agyunkat, később beszélgetünk róla.
Sajnos színházba ritkán jutok el mostanság, filmen pedig egyre ritkábban látni olyat, amiről lehet, vagy érdemes beszélgetni, de ha látok egy jó színészi megoldást a vásznon, előfordul, hogy hangosan elemzem ki, mitől jó. Azonban inkább a saját munkámat viszem haza, arról tudok – és szoktam is – állandóan beszélni.
Hogyan osztjátok be az időtöket, miként oldjátok meg, hogy jelenleg másik városban dolgoztok? Jut időtök közös hobbira?
Talán ez a legnehezebb, az idő probléma. Nagyon sok időt és pénzt vesz el az ingázás, de mindig próbáljuk a munka mellett kimaxolni az együttlétet és azt is, hogy minél több élményben legyen részünk, hogy sokat lássunk a világból. Ez a kislányunk megérkezése óta még bonyolultabb, de bízunk abban, hogy élhetően tudjuk majd koordinálni az életünket ezután is.
Amióta megszületett, igyekszem még többet otthon lenni, ez nagyon fontos nekem. A közös hobbira – ami az utazást és a kirándulás minden formáját jelenti – vagy nyáron szakítunk időt, vagy az évnek olyan szakaszaiban, amikor még – esetleg már – nincs olyan sok munka. Mindig megoldjuk valahogy, hogy legalább évente egyszer lássuk a tengert is és a Balatont is, ha még csak rövid időre is.
E kettő nagyon fontos a számunkra. Komoly szerelem köt minket a tengerekhez. Annyira fontos nekünk, hogy közel legyünk valamilyen nagy vízhez, hogy abban is komoly szerepe volt, hogy oda költöztünk, ahova.
Van kedvenc műfajod, karaktertípusod?
Nehéz kérdés. Alapvetően a komolyabb hangvételű darabokat szeretem, a drámákat például. Azért lettem színész, mert meg akartam ismerni és érteni a világot, benne magamat, az embereket, s másokkal közösen szerettem volna ezekről gondolkodni, beszélgetni, és erre általában alkalmasabbak a nehezebb témákat boncolgató anyagok.
Ugyanakkor időközben rájöttem, hogy mindez nevetés nélkül nagyon terhes, és hogy a leggyógyítóbb dolog, ha egy-egy nehéz nap után, előtt, vagy közben kacaghatunk. Ilyenkor nem vesszük túl komolyan magunkat, sem az életet, és ez valljuk be, olykor-olykor szükségszerű. Elkezdtem nagyon élvezni a viccelődést és az éneklést. A zene fantasztikus. A legnagyszerűbb dolog, amit az ember kitalált. Az éneklés pedig olyan, mint egy meditatív energia-célbalövés, ráadásul függőséget okoz. Nehéz lenne, ha bármelyikről is le kellene mondanom, főleg úgy, hogy mindben van olyan, ami átmenthető tanulságként a másikba.
Fotó: Cristian Nemedi photography
Van-e szerepálmod? Találkoztál-e már olyannal, amit vágytál az egyetemen és eddigi pályád során megadatott?
Igen, szerencsére már teljesültek be szép szerepálmok. Ilyen volt Ottó szerepe a Bánk bánban, a címszerep a János vitézben, vagy A Liliom. Továbbá Biff karaktere Az ügynök halálában, Orin figurája az Amerikai Elektrában, Jamie alakja az Utazás az éjszakába című előadásban, vagy a Frankenstein-terv című pesti előadásban a fiú, Rudolf – hogy csak párat említsek. A kőszívű ember fiaiban Baradlay Richárd karaktere is felkeltette az érdeklődésemet korábban, de persze nem sejtettem, hogy egyszer humorral, tánccal és énekkel együtt is előadhatom majd.
Erre a Szente Vajk – Galambos Attila – Juhász Levente szerzőhármas tollából származó előadásban lehetőséget kaptam a Kecskeméti Nemzeti Színházban, amiért rendkívül hálás vagyok. Azonban sok olyan szerepálmom vált valóra, amiről nem is tudtam, hogy az. Azt követően realizáltam csak, miután megcsináltam őket, hogy igen, ha kellőképpen ismertem volna ezeket már korábban, biztos, hogy álmodoztam volna a megformálásukról.
Ilyen volt például Marius szerepe a Nyomorultakban, az Anconai szerelmesekben Lucretio karaktere, de Mercutio is egy meglepetés-álomszerepnek bizonyult nekem a tavalyelőtti évadban Kecskeméten. Határozottan ez volt a helyzet a tavalyi Macbeth-karakterrel és az idei Tom Ripleyvel is, amelyek grandiózus és szép kihívások lettek a számomra. Hála az égnek, évről évre gyűlnek a beteljesült álmok.
Mi a véleményed arról, hogy a színészet terápia?
Lehet az, igen. Ha az ember észnél van, ez a szakma valóban hozzásegíthet, hogy bárki jobban megismerje magát. A sok tekintet, ami folyamatosan rád szegeződik, szerintem meg tud tanítani felszabadultabban és őszintébben létezni mások, és önmagad előtt is. Továbbá megvan az a lehetőségünk, hogy beszélhessünk a titkainkról, bajainkról, gondolatainkról a szerepeinken keresztül. És bár az, hogy mindezekről beszéljünk a színpadon, szinte követelmény egy színésznek, de van az a jótékony hatása, hogyha bátran megnyílunk nyilvánosan, akkor közösen meggyászolhatjuk a személyes drámáinkat. Ez képes gyógyítani azáltal, hogy mások empátiával figyelik. Azt is tudjuk, hogy amit szeretünk csinálni, az segít, ha más nem addig, amíg csináljuk. De persze arra is sok példa van, amikor valaki elveszik ebben: könnyű önértékelési túlzásokba esni ezen a pályán mind a két irányba, mert az önbizalom egy rendkívül érzékeny dolog. Nem beszélve arról, hogy ha pszichésen erősen instabil valaki, akkor a sok stressz és szélsőséges inger, a hektikus időbeosztás túlságosan kibillentheti az amúgy sem stabil egyensúlyából. Tehát ha valakinek súlyosabb problémája van, nem írnám fel neki receptre, hogy majd ettől jobban lesz.
Macbethként hatalmas érzelmi hullámvasutat kellett átélned. Ő maga nem volt eredendően gonosz, nem vágyta a királyságot. Az ő alakja nem egyértelműen negatív, hiszen felemészti a lelkiismeretfurdalás. Úgy érzed, ezt a többrétűséget nehezebb megmutatni a darabban? Amikor felépítetted a karaktert, mi volt az, amit mindenképpen szerettél volna kiemelni?
Azt gondolom, hogy a becsvágy és a féltékenység csírája mindig is ott volt benne, hiszen csak egy kicsit kellett öntözni, hogy szárba szökkenjen. Gyötrődő és lelkiismerettel rendelkező figura ő, amit tett, lehet, hogy nem tette volna meg, ha a felesége nem lök rajta egy határozottat egy fontos pillanatban, vagy ha nem éri tragédia őket. Akkor talán nem akart volna kompenzálni a felesége felé, vagy bosszút állni az életen. Viszont ezekkel együtt sem hárítható a dolog a körülményekre, csak némi pszichológiai háttér, emberi körülmény, amit megérthetünk.
Talán ezért tudjuk végigkísérni az útján, a bűnén és bűnhődésén keresztül némi empátiával és érdeklődéssel. Ami a nehézségét illeti, valóban, a szerepben vannak eléggé nehezen megoldható helyzetek. Főként akkor, amikor nagyon drámai életszituációt és erős lelkiállapotot kell megjeleníteni úgy, hogy közben a shakespeare-i szöveg ritmusa, tónusa és érthetősége ne csorbuljon. Azonban úgy vélem, hogy nekem mindig “könnyebb” sokféle játszanivalót adó, bonyolultabb lelkeket megformálni. Talán azért van ez így, mert én magam sem vagyok egy egyszerű, egyértelmű figura.
Az egyvágású figurákba könnyen belemerevszem, vagy beleteszek valami olyasmit, ami nincs is benne, csak azért, hogy a feladatszomjas idegrendszeremet kielégítsem. Ez nehéz, mert nem úri passzióból csinálom, hanem ösztönösen. Egyszerűen azt szeretem, ha nem marad bennem semmilyen kihasználatlan szín sem, vagy lelki és technikai izom, ami el ne fáradna az előadás végére. Ilyenkor teljesen leköti az idegszálaimat a sokrétű figyelem és nagyobb rá az esély, hogy kevésbé nézem magamat kívülről.
Ha arra gondolsz, hogy „a ma esti alakításom nagyon jó volt”, azt abból szoktad leszűrni, hogy te belül hogyan élted meg, vagy inkább egy külső visszajelzés alapján alakul ki benned?
Ezek összességéből mixeli össze a szívem meg az agyam. Fontos, hogy egyiknek se higgyek kizárólagosan, vonjak egy visszajelzésfontossági átlagot, és úgy szűrjem le, hogy milyen voltam aznap.
A legmeghatározóbb azért persze az, amit én érzek közben, de arra erős hatással van a közönség figyelmének milyensége is, hogy hogyan és mennyire sikerül lekötnöm őket. Ha nem sikerül eléggé, azt sokszor magamra veszem sajnos, pedig talán nem mindig rajtam múlik egyedül. Csakhogy ez a belépő ahhoz, hogy elkezdjek bármit is játszani. Ha ez a figyelem megvan, onnan jön, hogy amit játszanom kell, az milyen minőségű, hogyan sikerül.
Mennyi idő, amíg le tudsz tenni egy szerepet?
Körülbelül két óra. Ha azt érzem, jól ment az aznapi, könnyebben megy, akkor csak egy óra. Akkor nem gyötörnek a dolgok, amiket szerintem nem csináltam elég jól, vagy elrontottam.
Mennyire érzed magad kecskemétinek? Milyen helyet foglal el a város az életedben?
Azt hiszem, ha meg kellene mondanom, hogy hova valósi vagyok, akkor azt mondanám, Kecskemétre. Az egyik legfontosabb hely az életemben. A múltamban is, a jelenemben is.
Köszönjük szépen a beszélgetést!
További Sok Sikert Kívánunk!
Orth Pétert láthatják az olvasók A tehetséges Mr. Ripley, Az Ég tartja a Földet, a Három nővér és a Szerelmes Shakespeare című előadásokban!
Tiszavölgyi Cecília - Kecskemétimami
Fotók: Walter Péter, Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
