Jelenlegi hely

Az igazi önismeret – utak és vakvágányok

Gnoti se auton – ismerd meg önmagad! – hangoztatta már Szókratész is az ókorban. De hogyan is kell ezt érteni?

Ki más ismerne a legjobban, ha nem én saját magam?

Hiszen ezt az arcot látom minden reggel, ha a tükörbe nézek, a saját gondolataim zakatolnak a fejemben, én reagálok az engem ért ingerekre... ez nem elég?

Kapaszkodj meg, ez csak a jéghegy csúcsa.

Olyan vagy alapjáraton, mint egy beprogramozott robot, ami tudattalanul egy sor parancsnak engedelmeskedik, amiket életed első öt évében ültettek el benned.

Megértem mit érzel most. Hiszed is meg nem is. Vagy esetleg már hallottál erről.

Olvass tovább, hogy tisztuljon a kép.

Bizony már az anyaméhben megkezdődik a „programozás”. Ha anyuka rosszul érzi magát, boldogtalan vagy fájdalmas tapasztalaton megy keresztül, a magzat máris barátságtalannak érzi az első otthonát. Erre épül rá a születés során megélt sokszor elég negatív élményanyag, amelyek tudattalan emlékezetként testünk minden sejtjébe belekódolódnak.

Tudatosan nem tudjuk, hogy ott bujkálnak, de viselkedésmintáink, védekező- és hárító mechanizmusaink alapköveit képezik.

Kisgyermekként a mágikus világunkban egy sor egyéb paranccsal is találkozunk az isteneink (szüleink) révén, akiktől a létezésünk függ. És az istenek döntését hogyan is lehetne megkérdőjelezni? Hiszen azzal a saját életünk kerül veszélybe. A gyermek automatikusan próbál megfelelni a szülők ideáljának akkor is, ha az nem építő, hanem romboló hatással bír a személyiségére.

„Pistike ne zajong már állandóan, anyának megfájdul a feje tőled...” – Pistike szép lassan megtanulja, hogyan legyen észrevétlen, visszahúzódó, bár vágyik a társaságra.

„Jánoska, anyuci csak a jó gyereket szereti, ne rosszalkodj!” – s Jánoska megtanulja, hogy őt nem lehet szeretni saját magáért, amit ezáltal a későbbi párkapcsolataiban rendre meg is tapasztal.

Számtalan rejtett emlék dolgozik bennünk, amelyek IGAZÁBÓL meghatározzák a viselkedésünket, az ingerekre adott (túlzott) válaszreakcióinkat.

Minél mélyebben lakik egy emlék, annál intenzívebb érzelmeket, köztük félelmet idéz fel, ha olyan inger ér bennünket, amely asszociatív módon megszólítja, provokálja ezt az elraktározott anyagot.

És itt jön a probléma: rejtett, tudattalan emlék, kvázi tudatosan nem emlékszem rá. Akkor mégis hogyan dolgozzam fel?

És itt jön a képbe az önismeret.

Ahol ellentmondásba keveredünk önmagunkkal, azaz mást mondunk, teszünk, mint amit valójában szeretnénk. Ez máris egy jó kiindulási alap ahhoz, hogy letérjünk a védekező mechanizmusok vakvágányáról, s elinduljunk az önismeret rögös, ám mindenképp több sikerrel koronázott útján.

Ugyanis ezek a mechanizmusok, mint az aggódás, düh, agresszió, döntésképtelenség, maximalizmus, ok nélküli szorongás, állandó kompromisszumkötés vagy annak hiánya, fecsegés vagy hallgatás... és még sorolhatnám, egy térképet adnak ahhoz, hogy milyen irányba induljunk el.

A bennünk lévő gyermek élénken emlékszik a testi és lelki fájdalomra, amit nem akar többé átélni. Ezért, amikor félelmet érzünk, tulajdonképpen annak a jele, hogy a mélyben megbújó fájdalmas élmények közel kerültek a felszínhez.

A felnőtt azonban félelmet sem akar érezni, s bekapcsol a robotpilóta. Ezért hívom vakvágánynak ezt az önkéntelen védelmi mechanizmust, mert ugyanoda vezet vissza mindig.

Sőt! Minél jobban próbálom elhárítani a sokszor indokolatlan félelmet, az éppen ezáltal erősödik. Mint ahogy a kukta fedelét is egyre jobban emelgeti a gőz.

Pedig ezeket az energiákat az elfojtás helyett annyi mindenre lehetne felhasználni!

Ami meg is történik, ha kigyomláljuk a korai tapasztalatok negatív hozadékát.

Önismeret útján, úgy, hogy elnyomás vagy küzdés helyett belemegyünk, megértjük s ezáltal képesek vagyunk elengedni, ami eddig gátolt minket.

Hogy igazán azzá válhassunk, aki valójában vagyunk.

 


Szerző:Vincze Vilmosné /Nagy Erika/ - Kecskemét
Transzperszonális pszichológus
Nőiség Háza

Már gyerekként is vonzott a lélek világa, először mégis másfelé kanyarodtam el az utamon. Hiába voltam azonban sikeres abban, amit csináltam, valami hiányzott. Majd jött egy 'nagy pofon', ami rávilágított arra, hogy komoly változtatásra van szükség az életemben. Elkezdtem kutatni a miérteket. Ennek egyenes következményeként transzperszonális pszichológus diplomát szereztem Budapesten, s azóta is folyamatosan képzem magam. Tudom, mennyire nehéz kilépni a komfortzónából, s elindulni a változás felé. El kell engedni a régit, hogy jöhessen az új, ami teljes szívet és elhatározást kíván, s rengeteg Énidőt. Ebben segítek azoknak, akik a miértjeikre válaszokat szeretnének, mert különböző nehézségű feladatokkal, problémákkal küzdenek a mindennapjaikban.
www.facebook.com/Gondolatébresztegetők