Dr. Kádár Annamáriát már sokan ismerik országosan, viszont sokan vannak olyanok is, akik számára új az Ön neve. Mit érdemes tudnunk Önről?
Marosvásárhelyen születettem. Tanítóképzőben érettségiztem, majd 1999-ben a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karán szereztem pszichológusi oklevelem. A budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karán, a Kognitív Fejlődés programon végeztem doktori tanulmányait, amivel párhuzamosan a Budapest Műszaki Egyetemen szereztem meg munka és szervezetpszichológusi szakképesítésemet. Családterápia valamint relaxáció és szimbólumterápia irányzatokban képződtem tovább. Dolgoztam iskolapszichológusként valamint egyetemi adjunktusként a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen. Jelenleg a Babeș-Bolyai Tudományegyetem marosvásárhelyi kirendeltségén tanítok, az Óvoda és elemi oktatás pedagógiája szakon.
Munkám a hobbim is egyben, nagy szerelmem a tréningszakma, itt érzem magam legotthonosabban. Csapatépítő, kommunikációs, tárgyalástechnika, vezetői és érzelmi intelligencia fejlesztését célzó tréningeket tartok az M&Co Europe tréningcég keretében. Van egy lélektani heti rádiós és tévés műsorom, ami az Erdély FM Rádióban és Erdély TV-ben követhető, Pszichotrillák címen. 2015-ben két “mesés” kolleganőmmel megalapítottuk a LilaBuba mesehelyet Budapesten, ahol egyéni és közös beszélgetések, játékok, előadások, műhelyek és tréningek révén közelebb kerülhetünk a saját mesei élettörténetünkhöz és válhatunk hőssé abban. Itt az élőszavas mesélés bátorságának megalapozásában, az érzelmi intelligencia fejlesztésében, a minél tudatosabb meseválasztás segítésében és a népmesék és a kortárs mesék népszerűsítésében szeretnénk segíteni szülőknek és pedagógusoknak egyaránt.
Gyermekpszichológus, aki a mesepszichológia útját járja. Mit jelent ez pontosan?
17 éve foglalkozom a mesékkel, meséléssel. Ebben a témában született meg az államvizsga dolgozatom, doktori disszertációm és a Mesepszichológia című könyvem első és második része is. A mese ugyanis az én megközelítésemben nemcsak népmesét és műmesét jelent, hanem a saját életmesénket is: azt a történetet, amelyet önmagunkról, gyökereinkről, hitvallásunkról, álmainkról és céljainkról, félelmeinkről és fájdalmainkról, kudarcainkról és győzelmeinkről mondunk el önmagunknak és a gyermekünknek. Ezt ráadásul nemcsak este vagy az erre szánt pillanatokban, de folyamatosan meséljük, sokszor szavak nélkül is - a jelenlétünkkel, viselkedésünkkel, önmagunkhoz, az emberekhez és a világhoz való hozzáállásunkkal.
Fontosnak tartja, hogy szülőként is képezzük magunkat?
Úgy gondolom, hogy szülőként, pedagógusként a nevelés során is a magunk történetét meséljük. A szabályok, határok kijelölése és betartatása; a motiválás; a problémamegoldás kérdéseiben történő választások mind rólunk, a mi világképünkről szólnak. Tetteinkkel meséljük el, hogy miben hiszünk, miért küzdünk, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben - és azt is, hogy mikor adjuk fel.
Bár egy-egy nevelési probléma kapcsán legtöbbször a gyermekünk viselkedésére fókuszálunk, azt szeretnénk megváltoztatni, rólunk mesél az is, hogy melyik az a konfliktushelyzet, ami drámai feszültséget okoz bennünk, és az is, hogy mit kezdünk vele. A gyermek bámulatos pontossággal mutat rá arra, amin dolgoznunk kell, a vele kapcsolatos nehézségek jelzések - és egyben lehetőségek is a továbblépésre. Felhívják a figyelmünket arra, hogy miben kell változnunk, fejlődnünk. Igen, ha engedjük, gyermekünk átírja a történetünket - és ebben a folyamatban mi válunk tanulóvá.
Önnek van gyermeke?
Egy 2 éves, örökbefogadott kislányunk van, aki egy hónapos korától van velünk. Lilla Maja a neve és a világ legtündéribb gyermeke.
Bizonyára Önnél is van az a pont a nevelésben/mindennapokban, amikor elfogy a türelme szülőként. Képes ilyenkor kívülről látni magát, szakmailag kezelni a helyzetet? Van valamilyen jó tanácsa?
Utólag természetesen képes vagyok arra, hogy kívülről lássam magam, de helyzetekben elsősorban én is “belülről” vagyok benne. Mit tanácsolnék? Úgy gondolom, hogy fontos, hogy ne csak a gyermekünkkel, de saját magunkkal is türelmesek legyünk, mert biztos, hogy előfordulnak olyan esetek, amikor elönt a bizonytalanság, a tehetetlenség, a düh, és nem leszünk a helyzet magaslatán.
Sokszor egyetlen módszer működik csak a dackorszakban, az, amit én egy vicc alapján Etelka-technikának neveztem el.
Anya és lánya utazik a buszon, amely egy játékbolt előtt áll meg. – Anyúúú! Vegyél nekem egy babát! Babát akaroook! – üvölti toporzékolva a gyermek. – Nyugalom, Etelka, nyugalom! – válaszolja az anya. A következő megállóban egy cukrászdát pillant meg a kislány. – Anyúúú! Vegyél nekem fagyiiiiit! Fagyiiiiit akaroook! Most!!!! – sikítja. – Nyugalom, Etelka, nyugalom! – ismétli meg higgadtan az anya. Az egyik utastárs nem tudja megállni, hogy meg ne szólítsa az anyát: – Hölgyem, magának hallatlan türelme van, én már rég felpofoztam volna a kis Etelkát. Maga hogy bírja ki? – Nehezen – válaszolja az anya. De valamit félreért: a kislányomat Panninak hívják, Etelka én vagyok!' A dackorszakban sok helyzetben az egyetlen lehetséges megoldás az, hogy a szülő saját magát próbálja megnyugtatni!
Ön szerint mi a kritériuma egy jó mesének? Milyen szempontok szerint válasszunk mesét a gyermekünknek?
A jó mese elsősorban a gyermek életkori sajátosságait veszi figyelembe.
A kisgyermek első éveiben figyel fel környezete tárgyaira, többek között a könyvekre. Még nem tudja, mire valók, játszik velük, tépdesi őket. Kétévesen már képes megfelelő módon bánni velük, és szívesen lapozgatja ezeket. Szereti, ha mesélnek neki, számára a valóság nagyon tarka, csodálatos, kissé kusza és érthetetlen. Nagyon fontos a szülői minta – ha a gyermek látja a szüleit olvasni, akkor maga is utánozni fogja ezt a viselkedést. A kétéves gyermeket egy mese kapcsán nem annyira a tartalom köti le, mint inkább a mese hangzása és a felnőttel való kapcsolat fenntartása.
A lapozgatókban, leporellókban olyan tárgyakról találunk egyszerű vonalakkal megrajzolt képeket, amelyek körülveszik a gyermeket. A keményfedelű könyvben a tárgyak, állatok más színben vagy eltérő formában is megjelenhetnek, mint a valóságban, és ha a gyermek így is ráismer a tárgyra vagy élőlényre, az azonosítást öröm kíséri. A könyvekben öröm rámutatni az ismerős tárgyakra, állatokra, és a könyv képei alapján elmesélni, milyen egy gekkó – akkor is, ha a valóságban nem látott még ilyen állatot.
Az ismeretlen tárgyakat ábrázoló képekre is felfigyel, megtanulja a nevüket, és rögzíti a szavakat, ami az “én is tudom” örömét nyújtja számára, segítve a világ megismerését, felfedezését, az összefüggések megértését. Így válnak a leporellók az auditív és vizuális memória fejlesztésének eszközévé, hozzájárulva a beszédértés és a szókincs fejlesztéséhez is. A gyermekkel együtt “olvashatjuk” a képeket, mintát adva neki arra, hogy később képek alapján ő is mesélni tudjon.
Két-hároméves korban gyermek- és kisállat történeteket mesélhetünk. Fontos, hogy ekkor a mesében még ne legyen gonosz szereplő, akadjanak viszont a gyermek számára ismerős elemek. Ebben az életkorban szívesen hallgat olyan történeteket, amelyeknek ő vagy egy hozzá hasonló gyermek van a középpontjában. Minél részletesebbek a hétköznapi történetek, annál jobban tetszenek neki. Ekkor még nem a varázslatosat, hanem az ismerős dolgokat várja, szívesen hallgat olyan meséket, amelyek arról szólnak, hogy az anya mit csinált, mielőtt érte ment volna az oviba. Ezek a történetek segítenek a napi eseményekre való visszaemlékezésben, az élmények rendszerezésében, ami pedig biztonságossá és kiszámíthatóvá teszi számára a világot.
Mesélhetünk a beszélni még nem tudó másfél éves gyermeknek is. Ha elutazunk nyaralni, az új helyen való első lefekvés előtt visszamesélhetjük neki röviden a napját. „Amikor reggel felébredtél, ott voltak a csomagok az előszobában. Megittad a tejet, felöltöztünk, és elindultunk az autóval. Beültél az ülésedbe, hallgattuk a zenét, majd elaludtál. Amikor ideértünk a tengerre, akkor megnéztük a nagy vizet, játszottál a homokban, kerestünk csigákat, majd megnéztük azt a szobát, ahol most aludni fogunk. Itt van a macid és a rongyod, anya pedig itt alszik melletted. Holnap is kimegyünk fürdeni, milyen jó lesz!” Ha a gyermek nem is érti a teljes szöveget, az ismerős kifejezések mentén megfejti a történetet. Később ugyanezt a mesét mesélhetjük neki állatszereplőkkel, mivel egy bizonyos kor után már jobban szereti úgy követni az eseményeket, hogy így ismerjen önmagára, mintha róla mesélnének. „Egyszer egy napon Nyuszi mama elment a kis nyuszikkal a piacra vásárolni. Vettek almát, diót, mogyorót, sárgarépát. A kis nyuszi nagyon szereti a sárgarépát, de a dió nem igazán ízlett neki. Képzeld, hogy...”
A hároméves óvodás már tudja, hogy melyik könyvben találhatók kedvenc versei, meséi, élvezettel hallgatja a láncmeséket, a kalandos állatmeséket, a rövid történeteket, a hármas tagolású ismétlődéseket. A mese akkor tartja ébren a gyermek figyelmét, ha váltakoznak benne a párbeszédek, a ritmikus ismétlések, szófordulatok.
Ekkor még nem tudja elkülöníteni a valóságot a mesétől, ezért félelmet, szorongást érezhet a varázsmesék kapcsán. Szókincse és figyelmi kapacitása sem teszik még lehetővé azt, hogy bonyolult és hosszú meséket hallgasson. Ebben az életkorban a legmegfelelőbbek a rövid és minél egyszerűbb cselekményű, ismétlődő részeket és kevesebb konfliktust tartalmazó hétköznapi történetek, melyeknek hőse ő maga. Ahhoz, hogy a gyermek megtanuljon mesélni, mesét hallgatni, a szülő, az óvónő ölbe veheti őt, és visszamesélheti neki az aznapi történeteket.
A négyéveseknek az egyszerű szerkezetű, ismétlődő részeket is tartalmazó láncmesék, valamint a rövidebb állat- és novellamesék ajánlottak, mivel cselekményük egyszerű, a bennük szereplő állatok tulajdonságai és viselkedése is emberi. Fontosak maradnak a versek és dalok is. Ha többször is meghallgatja ugyanazt a történetet, már tudja, mi fog következni, így a világ kiszámíthatóvá válik számára, hiszen az események az elvárásainak megfelelően alakulnak.
A négy-ötéves kor egy mérföldkő a mesei érdeklődés szempontjából. Ekkor alakul ki a mesetudat, és kezdődik el a nagy mesekorszak, amikor a gyermek már el tudja különíteni a valóság elemeit a mesei elemektől. Képes beleélni magát a mesei helyzetekbe, azonosul a mesehőssel és szurkol neki, mégsem téveszti össze magát vele, vagy a mese eseményeit a valósággal. Az ötéves gyermek ezért különösen vonzódik a tündérmesékhez.
A szimultán kettős tudat középső és nagycsoportos óvodás kor táján jelenik meg, de a gyermekek között ebben a tekintetben nagy különbségek lehetnek. A gyermek már nem azért éli bele magát a mesékbe, mert valóságnak tartja azokat (hiszen tudja, hogy a szőnyeg nem repül, és a varázsszó nem elegendő az átváltozáshoz), hanem az általuk közvetített igazságban hisz.
A mesék már lehetnek bonyolultabbak, de azért elég áttekinthetőek ahhoz, hogy megértse őket. Ebben az életkorban szívesen hallgat hosszabb állatmeséket, novellameséket és egyszerűbb tündérmeséket. Öt-hétéves korban már következhetnek a terjedelmesebb és bonyolultabb tündérmesék valamint a cselekménydúsabb novellamesék. A gyermek már bővebb szókinccsel és ismeretanyaggal rendelkezik, ami által lehetővé válik az összetettebb cselekménysor megértése és a hősök élményeinek átélése.
A kettős tudat kialakulása előtt azért nem ajánlatos tündérmesét mesélni, mert ezek túl hosszúak, szerkezetük és cselekményük bonyolult, így a gyermek gyakran nem várja meg a mese befejezését, elmarad a pozitív végkifejlet, ez pedig szorongást válthat ki belőle. Ebben az életkorban a gyermek a képek alapján már képes önálló mesét mondani.
Elkerülhetetlen, hogy a gyermekünk a képernyőn keresztül is találkozzon a mesével. Hogyan tartsunk egyensúlyt abban, hogy a tv és a youtube ne váltsa ki a meseolvasást és a könyvet? Mennyire káros a gyermeknek, ha a képernyőn keresztül készen kapja a mesét?
Ha a gyermeket a televízió elé ültetjük, egyrészt megfosztjuk attól a lehetőségtől, hogy a mozgás segítségével dolgozza fel élményeit, másrészt a külső képek azonnal leállítják a belső képkészítés, képáramlás folyamatát, amit a gyermek mesehallgatás közben él át. Ilyenkor a fantázia nem működik, és a gyermek kreativitása sem fejlődik.
A tévénézés legfőbb veszélye az, hogy a gyermek nem tud különbséget tenni a külső és a belső kép között, nem tudja függetleníteni magát attól, amit látott. A tévé képernyőjén felfoghatatlanul gyors tempóban pergő képekkel szembesül a gyermek, ami nagyon megterhelő az idegrendszere számára. Ezeket a vibráló külső képeket jó esetben az álmai során dolgozhatja fel – amennyiben nem sikerül, megjelenik a szorongás. A tévénézés másik problémája, hogy az a meghitt, intim kapcsolat is hiányzik belőle, ami a gyermek és a mesélő között létrejön.
Persze azért ne ijedjünk meg: annak a gyermeknek a számára, aki lelkileg-érzelmileg rendben van, nem jelent veszélyt egy rajzfilm megnézése, amennyiben az nem túl hosszú, és a szülővel közösen megbeszélik a látottakat. A probléma ott kezdődik, amikor a tévénézéssel a meséket szeretnénk helyesíteni – hiszen a mesében a történet a gyermek elméjében kel életre, megmozgatva a fantáziáját, érzelmeit, félelmeit, vágyait. A mesehallgatás olyan belső igény és tevékenység, ami semmivel nem helyettesíthető!
Például egy ilyen kényes helyzetben mit javasol: Hétvégi családi ebédnél a szülők-nagyszülők összevitatkoznak a nevelésen, a vita hevében sok minden elhangzik, amire a kisgyermek még rátesz egy lapáttal. Ezt mondja a Nagyszülőnek a vita feszült, pillanatnyi szünetében ismételve az elhangzottakat: - Szerintem Mama Neked nem kéne beleszólni ebbe?
Azt mondanám, hogy igaza van a gyermeknek. A gyermeknevelési kérdéseket nem a gyerek előtt kell elsősorban megvitatni. A nevelés elsősorban a két szülőre tartozik, nagyszülőként lehetnek javaslataink, de nem szólhatunk bele abba, hogy gyermekünk hogyan neveli a saját gyermekét. Nagyszülőként a dolgunk az, hogy jól szeressük az unokánkat.
