Biztosan sokatoknak van olyan gyerekkori emléke, amikor a nagymamáitokkal együtt főzhettétek a finomabbnál finomabb lekvárokat és dzsemeket. Én anyukámnak segítettem legtöbbször, nálunk ugyanis ő főzött minden évben lekvárokat. Ott voltam már az előkészületeknél, amikor lelkesen mostuk az üvegeket, szárazra töröltük a tetejüket, hogy egy csepp víz se maradjon rajta. Aztán megérkezett a várva várt gyümölcs. Szamóca, barack, vagy éppen szilva. És én egyből boldog voltam. Talán ezeknek az élményeknek is köszönhetem, hogy túlságosan is szeretem a gyümölcsöket. Besegítettem a gyümölcs magozásába is, miközben jó sok a pocakomban landolt, mielőtt az áztató vízbe pottyantottam volna. Természetesen nevettek rajtam. De ahhoz hozzá voltam szokva, hisz úgy néztem ki akkoriban, mint egy kis gömböc.
Szóval, ahogy mindennel elkészültünk, elkezdődött a főzés. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez volt a második kedvenc részem. Az az illat ugyanis, ami a főzés közben áradt a konyhából, annyira finom volt, hogy le sem lehet írni szavakkal. Persze, kicsiként sokszor túl sok időnek tűnt, míg elkészült a finomság, párszor addig körbe is bicikliztem a környező utcákat. De már a ház előtt éreztem a mesebeli illatot. Aztán jött apukám és én már csak arra lettem figyelmes, hogy már csak annyi a dolgunk, hogy megtöltsük az üvegeket. Nagyon nagy volt a forróság, ezért ezt mindig anya csinálta, apa pedig iszonyú szorosan rácsavarta az üvegekre a tetőket, emlékszem, minden egyes üvegnél tiszta vörös volt a feje.
Néha még meg is ijedtem a látványától. És aztán még arra emlékszem, hogy vastag párnák közé tették a lekvárokat, amik fejjel lefelé voltak fordítva a tálcán. Azt mondták, dunsztba teszik. Szóval, nálunk ez volt a technika. Nem volt annyira különleges, mégis egyedi volt, ahogy az egész családom. Talán a legkülönlegesebb az volt, amikor cukor nélkül készítettünk, miután anyukám cukorbeteg lett. Nekem úgy is ízlett...hát, miért is ne? A palacsinták ugyanolyan finomak voltak télen :)
Aztán idén először a férjemmel kénytelenek voltunk készíteni lekvárt a friss meggyből, mert annyira sok termett. Összeadtuk a tapasztalatainkat és a tudásunkat, majd valamit kihoztunk a dologból. Nekem apa mondott pár információt, amire még emlékezett, a párom meg a nagypapajától kért telefonos segítséget. Apáék szerint ehető lett a végeredmény, nekem viszont nagyon ízlett. Talán azért, mert mi készítettük. És mennyire jó dolog, ha valamiről tudod, hogy a te kezed munkája volt. Annyira nagy értékké válik! Lehet, hogy nem mások számára, hanem saját magunknak. Mert mi tudjuk, hogy mennyire nem volt egyszerű először főzni lekvárt, először kiokoskodni mindent. De aztán éreztük azt a bizonyos varázst, hogy a miénk. És ez a legjobb benne.
Az Aranyhomok Kistérségfejlesztési Egyesület idén is megrendezi a III. Aranyhomok Térségi Lekvárversenyt. A lekvárokat három kategóriában lehet nevezni díjmentesen:
-Hagyományos ízű lekvárok
-Vegyes gyümölcslekvárok
-Különleges, kreatív lekvárok
(mindhárom kategóriában egyszerre is lehet nevezni)
Egy üveg lekvárt kell bemutatni, amin szerepel az elkészítő neve, a lekvár összetétele és megnevezése.
A lekvárokat 2017. augusztus 7. hétfőig gyűjtik az Aranyhomok Kistérségfejlesztési Egyesület Csányi János krt. 14. (Kik-For Székház) I. em. alatti irodájában hétfőtől csütörtökig 8-16 óráig, pénteken 8-14 óráig.
Legyetek tehát bátrak, és próbáljatok szerencsét!
N.H. Helga - Kecskemétimami
