A szakmai tudását, az őszinteségével bizalmat, erőt, kitartást, és a barátságát adta nekünk ahhoz, hogy a műtéti beavatkozásokat, az öt lombik programot, és a velük járó megpróbáltatásokat végig tudjuk csinálni, amelynek eredményeként születhetett meg a lányunk.
2008 ősze óta szerettünk volna gyermeket vállalni, de nem sikerült. Az akkori orvosom elvégezte a petevezeték átfúvást, és kiderült, hogy a jobb oldali petevezeték nem átjárható, a bal oldali viszont igen. Szerinte azonban így is van esély a teherbeesésre természetes úton.
2010 márciusában került a Bács-Kiskun Megyei Kórház Szülészet-Nőgyógyászati Osztály élére dr. Bánfalvi Attila főorvos, címzetes egyetemi docens. A „mi kapcsolatunk” ez év nyarán kezdődött, amikor türelmesen végighallgatott, és átnézte a rendelkezésünkre álló dokumentumokat, majd kijelentette, hogy már a második babát kellene várni.
Elmondta, hogy mindenféleképpen meg kellene próbálni az inszeminációt, de azt kikötötte, hogy csak akkor, ha a baloldalon van normális méretű petesejt, mert nem szeretne hiú reményeket kelteni bennünk. Nagyon tetszett az az őszinteség, egyenesség, együttérzés, amit tanúsított irántunk. Az egymás utáni két hónapban azonban csak a jobb oldalon volt peteérésem, így az inszemináció gondolata is törölve lett. Megegyeztünk a laparoscopiában.
A műtét során kiderült, hogy a jobb oldali petevezeték nem fejlődött ki, tehát nem is csatlakozik a méhhez. Tehát a letapadást nem lehet műtéti úton felszabadítani. A bal oldali petevezeték pedig nem átjárható. Nem maradt más, mint az IVF (lombikprogram).
Az orvosunk szakmai hitvallása mindig az volt, hogy „A terhesség előkészítése, a petesejt leszívása, a megtermékenyítése, és a beültetése mások feladata. Az én feladatom az lesz, hogy benntartsam, amíg kell. Az Ön feladata pedig az, hogy azt teszi, amit kérek!"
A budapesti Kaáli Intézetben az első alkalommal átnézték a leleteimet, és előírták a hysteroscopiát (méhtükrözés). Az újabb beavatkozást 2010. december 22-én végezte el a saját orvosom Kecskeméten, ahol kiderült, hogy a méhem erősen beszűkült, csőszerű, a normálméret kb. 40 %-a. Elmondta, hogy 3-4 vetélés után van esély arra, hogy a méh táguljon annyira, hogy képes legyek kihordani egy gyereket. Továbbá a méh vérellátásán fog múlni, hogy mennyire lesz képes táplálni a terhességet.
Az első lombik programom 2011 márciusában kezdődött el a Kaáli Intézetben. A punctio-t (petesejtleszívás) követően három nap múlva kettő embriót ültettek vissza. Feszült várakozással telt el a következő két hét. Eljött a várva várt nap, amikor megcsináltuk a terhességi tesztet. Negatív lett. Ettől függetlenül bementünk a kórházba, felkerestük a reményt adó orvosunkat. Talán ő nem volt meglepve az eredménytől, de látta rajtunk az elkeseredést, és megtett mindent, hogy a rosszat is jóra fordítsa. Félretette minden elfoglaltságát, munkáját, és nem vigasztalni próbált bennünket, hanem hitet és erőt adni a folytatáshoz.
2011. július 25-én beültették a lefagyasztott embriókat. Ezt egy rövidített gyógyszeres kezelés, és egyetlen injekció beadása, valamint UH elkészítése előzte meg, kivéve a beültetést megelőző napot. Két hét múlva a terhességi teszt pozitív lett. Nagy örömmel mentünk be a kórházba, ahol azonnal vérvételre, és egy ultrahangra került sor. A BHcG szint emelkedett lett, az UH viszont semmit sem mutatott, sőt a méhnyálkahártya vastagsága mindössze 7 mm volt, amely szinte egy beültetéshez is kevés. Az orvosunk próbált bennünket visszarángatni a földre, de sikertelenül. Mi biztosak voltunk abban, hogy most nekünk is sikerült.
Kétnaponta jártam vérvételre, hogy a BHcG szintemet ellenőrizzék, amely szépen emelkedett is, azonban az UH nem mutatott semmit. Egészen augusztus 19. napjáig, amikor is a „rutin” ultrahangon közölte velem a szonográfus, hogy az életem veszélyben van, ugyanis az embrió a meglévő petevezetékbe fészkelte be magát, és ott kezdett el nőni.
Az osztályvezető úr a jól megérdemelt szabadságát töltötte éppen, de rövid időn belül megérkezett a kórházba. Határozottan, és tárgyilagosan közölte velünk a lehetőségeinket. Azonnali műtét, vagy várakozás, vagy gyógyszeres kezelés. Az utóbbira esett a választásunk, mivel ezzel megmaradhatott az egyetlen petevezetékem, amiről azt gondoltam, hogy kell ahhoz, hogy NŐ-nek érezhessem magam.
Befeküdtem a kórházba, ahol azonnal infúziót kötöttek be, és megkezdődött a kezelés. Nagyon nehéz volt. Mindenki, aki számított, a családunk, a barátaink, az ismerőseink, a kollégáink, tudtak a „sikeres beültetésről”, és most a sokadik kudarcot is meg kellett osztani velük.
Dr. Bánfalvi Attila sokat ült a kórházi ágyam mellett reggel vagy este, hétvégén és hétköznap is. Mindig elmondta, hogy aznap vagy másnap mit csinálnak velem, minek kellene történnie. Kísérgetett a vérvételre, és az ultrahangra naponta, vagy kétnaponta. Sokat beszélgettünk a családról, az életről, mindenféle dolgokról, és gyakran viccelődött velem. Jó érzéssel töltött el, hogy láttam rajta, hogy a szívén viseli a sorsomat. Öt nap kórházi tartózkodás után mehettem haza.
A kezelést követő 13. este azonban begörcsöltem. Másnap készült egy UH, ahol kiderült, hogy az elhalt embrió nem tudott teljesen felszívódni, megrekedt a petevezetékben, bevérzett, és ez feszíti a petevezetéket, okozza a görcsöket, és a fájdalmat. Ha nem lesz időben orvosolva a probléma, akkor kipukkadhat, és hasüregi vérzésem lesz, amelynek végzetes lehet a kimenetele. Az én kérdésem mindössze annyi volt, hogy a petevezeték megmenthető-e, mert azért küzdöttünk két héttel korábban, hogy megmaradjon. Megfogta a kezemet, és megígérte, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni, de addig, amíg nem látja, addig nem tud semmit sem ígérni.
Nem sikerült megmenteni.
A történtek után megszakítottuk a kapcsolatot a Kaáli Intézettel, majd 2012. február 20-án a 3. lombik programot már a Forgács Intézetben kezdtük meg. Elvégezték a petesejt leszívást, majd a beültetést. Mi nagyon biztosak voltunk a sikerben, de a terhességi tesztem negatív lett. Ettől függetlenül, mint mindig, most is mentünk a kórházba. Késő délután felhívott a főorvos úr, és közölte, hogy a laborértékek nem igazolták a terhességet, de kért, soha ne adjam fel!
Hosszú ideig nem is beszéltünk egy újabb beültetésről, végül az ősz végén úgy döntöttünk, hogy újra megpróbáljuk. Mivel voltak lefagyasztott embrióink, így nem kellett újra egy hosszú kezelésbe, sok-sok hormon beadásába kezdeni.
Kértem a Forgács Intézet orvosait, hogy a korábban történtek miatt a beültetést megelőző napon is készüljön egy ultrahangos vizsgálat. A kérésemnek eleget is tettek. December 5-én megtörtént a vizsgálat, és közölték velünk, hogy az eredmény tükrében nem végzik el a tervezett beültetést, mert nagy valószínűséggel sikertelen lenne. Tudomásul vettük, ….
2013. február 1-jén beültették a korábban lefagyasztott két embriót. Két hét múlva a terhességi tesztem pozitív lett, a véreredmény szintén pozitív terhességet mutatott. Ismételten felcsillant a remény bennünk, de már visszafogottabbak voltunk. A hétfőn, majd kedden elvégzett vérvételek eredményei már csökkenő hormonszintet mutattak, így tudomásul kellett vennünk, hogy a 4. beültetésünk is sikertelenül végződött.
2013. május 29-én ismétel konzultáltunk a Forgács Intézettel a következő beültetés lehetőségéről, amely egy teljes kezelést jelentett a számunkra. Készült egy ultrahang, vért vettek, és közölték, hogy akkor most elkezdjük! Levegőt sem kaptam, csak forgott velem minden. A fejemben jártak a teendőim, a munkám, az elmúlt beültetések sikertelenségei, minden, amit eddig ki kellett bírnom.
Felírták a szükséges injekciókat. A következő héten hétfőn, és szerdán készült egy-egy UH, majd 2013. június 7. napján volt a petesejt leszívás. Az Intézet úgy tervezte, hogy az embriók visszaültetése öt nap múlva lesz. Mi erre készültünk, azonban már június 10-én felhívtak 10 órakor, hogy délben lenne a beültetés, mivel nem lehet tovább várni az embriókkal. Így a munkahelyemen felálltam az asztalomtól, és elindultunk Budapestre.
A beültetést követő 4. napon egyre erősebben feszült a hasam, és görcseim voltak. A nőgyógyászom az azonnali gyógyszeres kezelésemet irányozta elő. Azonban a tünetek nem szűntek. Tulajdonképpen már csak a hátamon tudtam feküdni, mert úgy éreztem, hogy mázsás kövek vannak a hasamban, amelyek forduláskor hirtelen oldalra zuhannak. Egyre nehezebben tudtam lélegezni, amelyet állandó mellkas szorítás is kísért. De tűrtem, mert azt gondoltam, hogy ez hozzátartozik a megpróbáltatásaimhoz.
A 14. napon készült terhességi teszt pozitív lett, a laboreredmények kimutatták a BHcG-t, az UH-on pedig egy 9 mm vastagságú méhnyálkahártya vastagságot mértek. Így még soha nem volt! De azt is meg tudtuk, hogy a hormonkezelés során hiperstimuláció lépett fel a szervezetemben, amelynek során a hasüregben folyadék gyülemlett fel, és ez okozza a diszkomfort érzést. Kaptam néhány napot a főorvos úrtól, hogy a folyadék mennyisége csökkenjen, ellenkező esetben műtéti beavatkozásra lett volna szükség. Végül felszívódott.
Három nappal később újabb UH készült. A monitoron egy 2 mm nagyságú petezsák volt látható. Örömömben elsírtam magam, és kértem, hogy szóljanak a páromnak is. Behívták, és rémülten nézte a kisírt szemeimet, és lepergett előtte az egész életünk, de a szonográfus megnyugtatta. Elmondta neki is, hogy mit kell látnia, és így már egymás kezét fogva sírtunk. Lobogtatva vittük az eredményt az orvosunknak, akinek halvány, kaján mosoly volt felfedezhető az arcán.
Az előzményeimre való tekintettel az első pillanattól kezdve ágyban kellett feküdnöm, és tudomásul kellett vennem, hogy ez egészen a 14. hétig biztos így lesz. Nagyon nehéz volt, de a cél érdekében semmi sem számított. Minden 10. nap mozdulhattam ki otthonról, amikor kontrollra mentem.
A július 8-i UH-on hallottam meg az első szívhangot. Ismét elsírtam magam, majd szóltak a páromnak, mert neki is hallania kellett ezt a „kis kalapácsot”.
De hogy ne lehessen felhőtlen a boldogságunk, 2013. július 18-án a két gyermekes sógornőmnél (férjem nővére) tüdőrákot diagnosztizáltak. Magát a tényt azonnal megbeszéltük a kezelőorvosommal, hogy fel tudjunk készülni minden lehetséges eshetőségre.
Nem telt el úgy kontroll, találkozás, hogy ne érdeklődött volna felőle, és a gyermekeiről. Hihetetlen együttérzésről, emberségről tett ismételten tanúbizonyságot, de egyidejűleg próbált felkészíteni az elkerülhetetlenre, amely november 19-én be is következett.
Július 28-án vasárnap éjjel egy órakor arra ébredtem fel, hogy valami nem jó. Felkeltem, és láttam, hogy csepeg belőlem a vér. Elmentem a mosdóba, ahol egy öklömnyi vérrög távozott belőlem. Kínomban csak ordítani tudtam, és a telefonomat keresgéltem, hogy felhívjam a férjemet, hogy ennyi volt. Ő a mosdóban ülve, magamon kívüli állapotban talált rám. Térdelve könyörgött, hogy ne adjam fel, és hívjam fel az orvosomat, aki biztos tud valami megoldást arra, hogy ez ne az legyen, aminek látszik.
Éjjel kettőkor felhívtam a főorvost, aki 10 másodperc után megértette, hogy mit próbálok elmagyarázni, és sorra tette fel a kérdéseit. A hangja, a nyugodtsága, a határozottsága, mint már sokszor, most is megnyugtatott, és újra reményt adott. Az utasításának megfelelően lezuhanyoztam, lefeküdtem, és meg sem mozdultam egész nap. Azt kérte, hogy hétfőn reggel 8 órára menjünk be a kórházba.
Hétfőn reggel zuhanyozás közben éreztem, hogy kezdenek gyengülni a lábaim, a fejem furcsán nehézzé kezd válni. Rájöttem, hogy el fogok ájulni. Annyi erőm még volt, hogy leültem a kádban, és kiabáltam a férjemnek elhaló hangon. Ő már eszméletlen állapotban talált rám. Megpróbált kiemelni, de nem igazán sikerült, így hideg vizet engedett a lábaimra, pofozgatott, és segítségért kiáltozott. Végül szép lassan kezdett visszatérni belém az élet.
Miután sikerült kikászálódni a kádból, lefektetett, és szólt a szomszédunkban lakó doktornőnek. Ő megvizsgált, majd azonnal mentőt hívott. Közben a férjem beszélt a nőgyógyászommal, aki azt kérte, hogy a mentő az ambulanciára szállítson be. Ott már feszülten várt rám, és azonnal készített egy UH-t, amely az élet jeleit mutatta. Mindkettőnk szívéről egy hatalmas kő esett le.
Két hétig feküdtem a kórházban, ahol másik haematomát is találtak a méhemben. Ekkor újabb gyógyszeres kezelés kezdődött, amelyre szintén a terhesség végéig szükség volt.
2013. szeptember 3-án került sor a cerclage műtétre (méhszáj műtéti úton való bezárása), amely után végre szabadabban mozoghattam.
A 2013. szeptember 9-i genetikai tanácsadáson közölte velem az orvos, hogy a laborértékek felvetik a Down-kór szindróma lehetőségét. Már többször beszélgettünk Bánfalvi főorvossal ezt megelőzően is arról, hogy az életkoromnál fogva szükség van genetikai vizsgálatra, de az amniocentézistől („hasba szúrás”) mindvégig elzárkóztam.
Másnap az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központban vért vettek tőlem, készítettek egy UH-t, és közölték velük, hogy a hozott leleteim, és az UH szerint semmiféle betegsége nincs a babának. Itt azt is meg tudtuk, hogy egy kislánynak leszünk a boldog szülei. A három hét múlva elkészült véreredmény is megerősítette, hogy egészséges a kis jövevény.
Közben rendszeresen jártam az ultrahangos vizsgálatokra, a vérvételekre. Az állapotosság 32. hetében megkaptam az ún. tüdőérlelő injekciókat. Mivel a szervezetemben vashiány lépett fel, ezért injekciókat kaptam a pótlására. Hanna ez idő alatt szépen fejlődött, nőtt. Faros fekvésű baba volt, de végig reménykedtünk abban, hogy meg fog fordulni.
Végül 2014. február 4-én este fél nyolckor úgy döntött, hogy elég volt a bezártságból, egy hatalmas rúgással megrepesztette a magzatburkot, és az összes magzatvíz elfolyt otthon. A doktor úr, és a szülésznőnk, Szabina értesítése után elindultunk a kórházba.
Néhány rövid vizsgálat, és az előkészítést követően már toltak is a műtőbe. Útközben a főorvos úr elmondta, hogy a császármetszéssel világra segített babáknál előfordulhat, hogy nem sírnak fel a műtőben, de akkor is minden rendben van. Az események nagyon gyorsan zajlottak benn, azt sem tudtam, hogy kire, vagy mire figyeljek a műtőasztalon feküdve. Egyszer csak elhangzott, hogy „Most fordítsa a fejét balra! Szia mami, megérkeztem!” Hát a mi lányunk nem csöndesen érkezett! A boldog apuka három ajtóval kintebb is hallotta, hogy felsírt a lánya.
Hanna a 36. héten született meg mindössze 48 cm-rel, és 2200 grammal, így azonnal a koraszülött osztályra került, ahol „Aranyanyu” (dr. Kelemen Edit főorvos asszony) gondoskodó kezei vigyáztak rá.
A lányunk most töltötte az 1. éves születésnapját, egészségesen, boldogan, és gyönyörűen.
Anita - Kecskemétről
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
