Érdekes volt ébren lenni, az előző császárnál már aludtam, amikor az előkészületek történtek. Hallgattam, ahogy az orvosok, nővérek beszélgettek, láttam, ahogy rám borítják a kék paravánt, éreztem, ahogy az orvos rám keni a fertőtlenítőt. Az altatóorvossal pedig közben jól elbeszélgettünk, mindent elmagyarázott. Figyelmeztetett, hogy ne mozogjak, legalább 12 órán keresztül, akkor nem fog fájni a fejem. Ha mégis előfordulna, akkor igyak nyugodtan kávét kólával, az segíteni fog.
9.22-kor szúrta be az érzéstelenítőt, néhány perc múlva már nem éreztem a lábaimat, a hasamat, sőt még a vágást sem. Figyelmeztettek, hogy érzékelhetek némi húzást, nyomást, ahogy szedik ki a babát, de nem fog fájni. Nos, tévedtek, nekem bizony fájt. (Gyengébb idegzetűek most ugorjanak néhány sort a szövegben!) Éreztem, ahogy az orvos húzza és rángatja hatalmas pocakomat, ahhoz volt hasonló, mint amikor elvágjuk az ujjunkat, de jó mélyen. Szóltam, hogy érzek mindent, erre kaptam egy adag fájdalomcsillapítót vénásan, amitől rögtön úgy éreztem magam, mint lánykoromban három fél jäger megivása után. Hallottam, ahogy a gumikesztyűs kéz belenyúl a testembe, és a szövetek egymáshoz érnek, hallottam a vérem loccsanását a padlón. A fájdalom véget ért, egy nő elképedve felkiáltott: Úristen, mekkora!
Az óra 9.32-t mutatott, amikor végre erőteljes ordítás hasított bele a hideg csöndbe.
Ez az élmény mindenért kárpótolt, az előző szülésnél nem hallottam a gyermekemet felsírni, sőt nem is láttam, csak hat óra múlva. Most abban a pillanatban, ahogy kivették, megmutatták, odatették az arcomhoz, megpuszilhattam a fejecskéjét. Kis gyűrött arcával, lilás fehér bőrével, sűrű fekete hajával gyönyörű volt.
Utána elvették, és jöttek a paraméterek: 53 cm és 4620 gramm! Mindenki ledöbbent. (Napokig azzal zaklattak, biztos nem volt-e magasabb a cukrom a terhesség alatt? Nem. Na jó, bevallom, egyszer rezegett a léc, de befejeztem a fagyi zabálást, és nem ment fentebb :-) Roninak is rögtön megmérték a vércukorszintjét, biztos, ami biztos, de szerencsére rendben volt.
Legközelebb az újszülött osztályon, az őrző szobában láttam Őt, amikor betolták a kis kocsiján, és odatették a hasamra. Egymás szemébe néztünk, és ledöbbentem, milyen kíváncsian vizsgálgatott. Valami eddig ismeretlen érzés tört rám, ahogy megláttam magam sötét szemeiben tükröződni. Azóta milliószor néztük egymást, de az a tekintetet nem tért vissza többé. Most értettem meg, miért hívják Aranyórának a születés utáni első órát, és mi az, ami az első babánál kimaradt.
Szerző: Gacov Katalin - két pici lány anyukája :-)
http://gacov.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges