Fotó: N&H Photography - NH Helga - Kecskemétimami
Hogyan lesz egy fiatal fiúból bábszínész?
Színész lettem először, és csak később lett belőlem bábszínész. Ért egy jó gimnáziumi élmény: szerepelhettem a színjátszó körben, és ez nagyon klassz volt. Utána más irányba mentem, felvettek az egyetemre, reál szakra. Ott úgy éreztem, hogy ez nem nekem való. A gimnáziumi színjátszós emlékeim hatására kerestem egy színjátszó kört, mert éreztem, hogy ebbe az irányba kell haladnom. Közben dolgoztam, majd bekerültem egy színiiskolába. Kicsi szerepeket játszottam el, illetve reklámokban szerepeltem. Majd szabadúszó lettem, és alternatív csapatokkal dolgoztam. Egyszer aztán a pécsi Bóbita Bábszínházban színészt kerestek egy már elkészült darabhoz, amelyből kiesett főszereplő. Az előadásnak csak a koncepciója és a képi világa volt bábos, alapvetően színészi feladatok vártak rám. Nagyon tetszett ez az előadás, és a vidéket is megszerettem.
A szabadúszó világ után pedig vágytam egy biztonságot nyújtó társulatba. Így, amikor szerződésajánlatot kaptam a színháztól - bár féltem, hogy ki tudok-e teljesedni a bábszínházi munkában- igent mondtam. Emlékeztem Vitéz Lászlóra, aki palacsintasütővel veri az ördögöket, meg Misi Mókusra és Süsüre is, de nagyjából ennyi volt a bábszínházi tapasztalatom. A báb egy teljesen más kifejező eszköz. Az első években küzdöttem is ezzel sokat, de kitartottam, és lezajlott bennem egy váltás. Nagyon megszerettem a bábot, a meséket, a gyerekeknek való játszást.
Hogyan kerültél a Ciróka Bábszínházba?
Pécsett találkoztam Szabó Balázzsal, aki azelőtt a Cirókában volt bábszínész. Lakótársak és egyben barátok is lettünk. Balázs visszavágyott Kecskemétre, és engem is hívott. A Cirókában pedig szükség volt férfi színészre. Úgy érzem, megtaláltam a helyemet itt. Fontos számomra a folyamatos megújulás. Itt olyan alkotókkal, kollégákkal, vendégszínészekkel dolgozhatok együtt, akikkel ez teljesülhet.
Mesélj kérlek a családodról!
A negyedik gyermekünk még pocakban van, novemberben fog világra jönni. A három gyermekemmel sokat foglalkozom, a legnagyobb most kezdte a sulit. A szülőség egész embert kíván, nagyon gondosan szervezett időbeosztással kell élnünk. Gyakran elmegyünk együtt a játszótérre, uszodába, nekem ez felfrissülés. A családom és a munka az életem.
A színházban délelőtt és délután vannak az előadásaink, így sokszor akkor dolgozom, amikor a gyerekek iskolában és óvodában vannak. Általában én viszem őket reggel, majd délután értük megyek. Az estéket így együtt tudjuk tölteni. Hétvégén, vasárnaponként is van előadás, ami ugyancsak megszokható. Egy magántársulatban is játszom, így olykor hétvégén is távol vagyok a családtól.
Fotó: Zahorán László
Milyen darabokban fogsz szerepelni mostanában?
„A vadhattyú” című mesét októberben mutatjuk be. Ez egy nagyon szép, érzelmes történet a szeretetről. Iskolásoknak játsszuk majd.
Az évad második felében az egyik legjobb barátommal játszhatok együtt, aki vendégművészként szerepel a Max és Móric című előadásunkban. Ez egy harsány, humorra épülő produkció lesz. Évek óta játsszuk a „József mondá Máriának” című karácsonyi játékot, amely decemberben újra repertoáron lesz, és továbbra is benne leszek a „Tündér ballonkabátban” című előadásban.
Vannak-e olyan kedvenc szerepeid, amelyeket különösen jó érzés alakítani?
Mindegyiket egyre jobban megszerettem az idők során. Vannak azért különlegesek. Az egyik kollégám rendezte meg az „EgyMás” című ifjúsági előadást, amelynek én vagyok az egyetlen szereplője. Egy sérült, értelmi fogyatékos 14 éves fiú és a vele közel egykorú testvére viszonyát járja körbe. Az egészséges fiú sokat neheztel a testvérére, cikinek érzi az egész helyzetet, és azt látja, hogy vele sokkal többet foglalkoznak a szülei. Ráadásul csak az anya neveli őket, mert az apa rengeteget dolgozik. A fogyatékkal élő fiú egy felzárkóztató programnak köszönhetően bekerül a testvére osztályába. Ez nagyon megviseli az egészséges testvért, hiszen neki az osztályban megvan a kiépített szerepe, így nehéz az új helyzettel megbirkóznia. Mindkét karaktert én játszom.
Egyik pillanatról a másikra kell ugrálnom a szerepek között. Érintett vagyok a témában, mert fiatal korom óta vonz a fogyatékos emberekkel való foglalkozás. Van egy ilyen problémával küzdő barátom is, akivel rendszeresen törődöm. Sokan eltávolodnak az értelmileg sérült emberektől sajnálatból vagy félelemből. A „Virágot Algernonnak” című regényben olvashatjuk azt, hogy a saját gyermek egy idő után felnő és önálló lesz, de a fogyatékkal élő ember mindig gyermek marad, mindig ugyanúgy mutatja ki a szeretetet. Valahol kevesebbje van, máshol viszont sokkal több. Ez egy nagyon fontos előadás az életemben.
Egy kisebb szerepem van a „Gabi és repülő nagypapa” című darabban, amely az elmúlásról szól, a gyerekek nyelvén. Gabi játszótéri barátjának van egy nagypapája, folyton arról mesél a lánynak, hogy milyen klassz dolog egy nagypapa. Gabinak viszont nincsen, ezért cukkolják egymást, versengenek, míg a lány elhatározza, hogy szerez egy nagypapát. A fiú azt hiszi, hogy ez csak valami vicc, hiszen az nem úgy működik, hogy szerzünk a piacon 10 dkg nagypapát.
Fogadást kötnek, a lány bemegy az idősek otthonába, és rátalál egy nagyon magának való, morcos öregemberre. Nagyon szép, ahogy a lány képes megnyitni az öreg úr szívét. Igazán közel kerülnek egymáshoz, míg egyszer aztán a lány üresen találja a kerekesszéket, és el kell fogadnia a halál tényét. Nagyon hálás vagyok azért, hogy mély üzeneteket tudunk közvetíteni az előadásokon keresztül. Amikor harmincszor játszunk el egy darabot, akkor nehéz minden egyes alkalommal ugyanolyan lelkesen előadni. De át tud billenteni ha, arra gondolok, hogy ez nem rólam szól, hanem róluk, akik most először látják a darabot.
Milyen terveid vannak a szakmában és a magánéletedben?
Jelenleg építkezünk, remélhetőleg be tudunk költözni az új házunkba, mire megszületik a negyedik gyermekünk. A szakmát illetően tavaly elvégeztem a Színművészeti Egyetemen a drámainstruktor szakot, és ahhoz kell még letennem egy nyelvvizsgát.
Eléggé lelki ember vagyok. Az a legfontosabb, hogy én hiszek Istenben. Neki köszönhetem, hogy tudom értékelni a feleségemet, a gyermekeimet, a munkámat…. Érzékelem, hogy milyen az, amikor nélküle nem megy. Amikor „a mindennapi szürkeség tömlöce” rabul ejt engem is, és ebből csak felső segítséggel kerülök ki. Az a csoda, amikor ez végtelen egyszerű lesz.
A terveket illetően az a célom, hogy minél inkább kész legyek szeretni a feleségemet, a gyermekeimet, a munkatársaimat, a nézőket… azt, amiben vagyok.
Ez mindennapi kihívás, és valahol nagyon egyszerű, de talán egyben a legbonyolultabb is. Amikor ez megtörténik, akkor teljesül a cél. Önző mivoltomat minél inkább hátrahagyva szeretnék gyönyörködni az életben.
N.H.Helga - Kecskemétimami
