Aztán gyermekem született, majd bő két év múlva egy másik. Ma már csak röhögök az akkori önmagamon. A fáradságnak olyan dimenzióit ismertem meg, amiről akkor el se hittem volna, hogy létezik vagy, hogy túl lehet élni. Pedig létezik, és túl lehet élni.
Alapvetően szerencsésnek tartom magam. A gyermekeim nem voltak hasfájósak, nem sírtak sokat. Nullától hat hónapos korukig éjszaka egy alkalommal, majd kora reggel ébredtek, de 10-20 perces szoptatással simán visszaaludtak. A hozzátáplálással egy időben kezdődtek a gondok.
Az éjszakai ébredések sűrűsödtek, és ezzel az alvással töltött óráim rövidültek. Még egy nyugis éjszakán is simán lehet, hogy két gyerekhez összesen háromszor kelek fel és végül 5 órát alszom, azt is három részletben. Hiába alszanak édesdeden fél kilenctől éjfélig a drága gyermekek, ha nekem még romot kell eltakarítanom, teregetnem, vasalnom, dolgoznom. Valamikor hajat is kell mosni, manikűrt igazítani vagy összebújni az apjukkal. Éjfél előtt tuti nincs alvás.
A sort a kicsi kezdi valamikor fél egy körül. Kis nyekergés, sírdogálás, majd ha arra semmi reakció, felül az ágyban és ordít. Azt hiszem, az emésztése ilyenkor jut egy olyan fázisba, ami neki pont annyira kellemetlen, hogy megébreszti. Kis víz, cumi, ringatás orvosolja a helyzetet. Visszaalszik, én visszafekszem.
Mikor már egy egész órát aludtam, a nagy folytatja. Én 34 évig azt se tudtam, hogy létezik olyan, hogy növekedési fájdalom. Pedig van olyan, és mikor máskor lenne, mint éjjel kettőkor. Valószínűleg sose tudom meg, hogy a növekedési fájdalmat miért csak a kanapén lehet enyhíteni, de ennek a gyermeknek csak akkor múlik, ha a félórát gubbasztunk a nappaliban lábat masszírozva. Majd egy kis kanál kálcium szirup, szigorúan banán ízű és már lehet is aludni.
Hajnali háromkor újra a másodszülött sírására ébredek. Szívem szerint fel se kelnék, de hát muszáj és jól teszem, ha iparkodom mert felébreszti a másikat is, azt meg aztán tényleg nem szeretném. Hajnali háromkor egy síró gyermeknél csak egy rosszabb van: két síró gyermek. Míg átmegyek a gyerekszobába, sorra veszem a lehetséges okokat. Fáj a hasa, fáj a foga, fejlődési ugrásban van, front van, fúj a szél vagy a telihold a baj. (Ezt mondjuk sose értettem, miért baj a telihold, hacsak nem tervezi, hogy farkasemberré változik. Őszintén szólva, én már azt se bánnám, ha mindannyian farkasemberré változnánk, csak alhassak végre…) Mindenesetre fogom a renitenskedőt, és átviszem magam mellé. És végre alszunk. Háromtól hétig. Négy egész óra egyben.
Egy pár ilyen éjszaka, és eljutok a fáradságnak arra a fokára, amikor már az üres babakocsit is tologatom, amikor a pénztáros a boltban háromszor szólít meg, mert a sorban állás közben nyitott szemmel elalszom. Amikor már olyan szavak sem jutnak az eszembe, hogy hinta vagy borsó és olyan mondatok hagyják el a számat, hogy „nem akarsz beülni abba az izébe” vagy „tessék megenni azt a bigyót is”.
És ezek még a vicces következmények, de ott vannak a kevésbé kellemesek. Amikor egész nap zombi üzemmódba teszem a dolgom, és azt várom, hogy legyen végre este, vagy amikor nem szeretnék, de mégis ingerült és türelmetlen vagyok velük.
Őszinte tisztelettel adózom minden anyukának, aki kettőnél több kicsi gyermeket nevel. Nagyon kemény lehet. El se tudom képzelni, hogy csinálják. Bár, ha jobban belegondolok, amikor egy gyermekem volt, azt se tudtam elképzelni, hogy lehetséges kettővel. Aztán mégis túlélek valahogy és reménykedem, hogy talán ma lesz az az éjszaka, hogy mindenki reggelig úgy alszik, mint a bunda…
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
