Nyilván lesz, aki ezeket a szavakat olvasva megsértődik, ám legyen.
Én sem nagyestélyiben fogyasztottam a májkrémes kenyeret gyerekkoromban vacsorára, apám sem szmokingban a pörköltet. De azt megtanították a szüleim, hogy mit illik és mit nem illik felvenni színházba, vizsgázni vagy egy céges vacsorára. Ezek a szabályok nyilván az idő, a technika és a divat előre haladtával kicsit módosultak. De az alapok nem változnak.
A ruha, amiben megjelenek a mindennapokban, az esemény, a körülöttem lévő emberek iránti gondolataimat, hozzáállásomat, önképemet, lelki állapotomat tükrözi: tiszteletet, érdeklődést, részvétet, harmóniát vagy lázadást, nemtörődömséget… sorolhatnánk.
A 60-as évek öltönyös világában bőrdzsekit viselve lázadtak a rockerek, mint a 80-as években a festett kefe frizurájukkal a punkok. A színházban focimezt utánzó pólóban megjelenő fiatal is lázad, az érdektelenségét hirdeti az előadással szemben.
Volt főiskolai csoporttársnőm a szóbeli vizsga után tervezte indulását egyhetes (amúgy megérdemelt) nyaralására. Idő vagy szervezési hiányosságok miatt flip-flop papucsban és rövidnadrágban jelent meg, igaz fehér blúzban. Bement, és 10 másodperc múlva jött is ki. A tanár úgy vágta ki, mint azt a bizonyos macskát nagydolgát elvégezni. A nevét sem kérdezte meg. Érthető, nem?
Nem olyan régen egy lisszaboni kirándulás alkalmával esténként ugyanannál a metrómegállónál különösen elegáns, igaz, teljesen feketébe öltözött fiatal hölgyekre figyeltünk fel: fekete harisnya, cipő, kis kalap, és pelerin. A napközben tomboló 30 C fok ellenére. Később egy járókelőtől sikerült megtudnunk, hogy ez az orvostanhallgatók egyenruhája. A hétköznapokban már nem kell hordani, de kiemeltebb eseményekkor, pl. vizsga, tanévnyitó még kötelező. Büszkén álltak benne, és a metró tömege tiszteletteljesen kerülgette ki csoportjukat.
Az öltözködés önkifejezés, csoporthoz tartozás, szubkultúra, reakció a környezetünkre, az időjárásra. Sokan, mikor melegítőnadrágot vesznek fel a városba indulva, vagy szakadt farmert a színházba, valójában tévelyegnek, bizonytalanok. Nem tanulták meg sem otthon, sem az iskolában, így nincs útmutatójuk, hogyan is öltözzenek. Környezetük esetleg kiközösítené őket.
Sokszor hallom a szülőktől, hogy nem lehet ráadni a gyerekre az inget, nem veszi fel… mindig az jut az eszembe, hogy apa hozzáállása az inghez milyen lehet. Ha azt látja otthon, hogy „Micsoda hülyeség, minek felvenni ezt a vacakot!” Biztos, hogy ő is kellemetlen kötelezettségnek fogja megélni.
A példamutatás a kulcsszó, mert a gyerek másol. Nemcsak beszédtanuláskor, de egész életünkben a magatartásunkat is. Tiszteljük meg magunkat, egymást alkalmanként, még ha az a gyerek szerdai születésnapi családi vacsorája is, hogy felöltözünk. Ünnepibbé tesz minket kívül-belül.
Öltözékünk hatással van viselkedésünkre, lelkiállapotunkra. Kifejezetten léleküdítő, ha időnként előző este összeválogatjuk másnapra a ruhadarabjainkat és hozzáteszünk egy-egy parkolópályára tett bizsut, kendőt, vagy elővesszünk egy másik táskát, cipőt, vagánykodunk kicsit a színekkel. Fontos, hogy újragondoljuk időnként magunkat, kilépjünk komfortzónánkból. A tükör előtti biggyeszkedés is fejleszti önismeretünket!
TIPP: megunt bizsukat újra lehet fűzni, akár a gyerekekkel közösen, akár karkötővé alakítani, pár szemet kiszedve a láncból pár forintos fülbevalóalapra ragasztva máris kész egy új szett. Táskákra, ha abban a formában meguntuk, szintén lehet díszítést tenni: egy régebbi kitűzőről leszedni a díszt és a táskára ragasztani, vagy cipésszel ráüttetni.
Adelideli
FOLYTATJUK!
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges