A Kecskemétimami által indított „Év női példaképe” díjat Bács-Kiskun megyében Krisztina nyerte. Az elismerés olyan egyszerű, hétköznapi nőkre hívta fel a figyelmet, akik a munkában és a családi életben is példaértékűen helytállnak, így mások számára is erőt adnak és inspirációként szolgálnak. Méltán kijelenthetem, hogy valóban nagyszerű példakép számunkra, mind embersége, mind az élethez, és mind munkájához való hozzáállása miatt! – Makai Marianna interjúja.
MM: Gratulálok, hogy Téged választott a nagyközönség „Az év női példaképe” díjra! Nem véletlenül, hiszen példaértékűen tartod az egyensúlyt a munka és a család között, pedig nem keveset dolgozol. 3 munkahely, két kisgyermek mellett, plusz még két egyetemi képzésre is jársz párhuzamosan. Mesélj ezekről a tevékenységeidről.
CS.K:: Köszönöm a gratulációt! Először is életem minden rétegét megmozgatta az Év női példaképe szavazás, rengeteg ember szavazott, akikkel gyerekkoromtól kezdve napjainkig érintkezem, de a legnagyobb rajongóm a kislányom volt, aki ezt a díjat nagyon magasra rakta, folyamatosan azt kérdezgette, hogy akkor én most egy nagy híresség vagyok ugye? Úgy érzem az Ő szemében valódi példaképként jelenek meg.
Valóban jelenleg három munkahelyen dolgozom párhuzamosan. Először is a Bács-Kiskun Megyei Oktatókórház Intenzív osztályán, egészségszakpszichológusként. Az egészségszakpszichológus olyan emberekkel foglalkozik, akiknek a lelkük, a pszichéjük alapvetően egészséges volt, de érte őket egy testi betegség, egy baleset, vagy egy trauma, és ennek hatására kibillent a lelki egyensúlyuk. Gyakorlatilag három feladatom van a kecskeméti kórházban: az intenzív osztályon fekvő betegek, az ő hozzátartozóik, és a személyzet támogatása.
Munkám során szuggesztív kommunikációt használok, ami egy különleges támogató és gyógyító módszer. Ha egy beteg altatásban van és lélegeztetik, - sőt, azt mondják, hogy az ember, ahogy már átlépi a kórház küszöbét, a tudatállapota módosul, meg van illetődve, szorong, fél-, nagyon fogékony az őt érő mindenféle ingerekre. Ezért nagyon-nagyon fontos, hogy mit mondunk és főként, hogy azt hogyan mondjuk. Jól irányzott mondatokkal segítem a betegek gyógyulását, vagy egyáltatlán azt, hogy meghozzuk az együttműködését. Tudatosítom benne, hogy egy biztonságos légkörben van, és hogy miközben ő ott fekszik, a szervezete küzd és gyógyul. Egy-egy gyógyító mondattal rengeteget lehet segíteni, akár altatásban is.
A másik munkahelyem a magánrendelésem, ahol négyszemközt dolgozom, egyéni páciensek jönnek, illetve csoportokat is tartok, egyelőre gyászfeldolgozást támogató - veszteségfeldolgozó csoportot. A csoportba egyik leggyakoribb az a haláleseti veszteségek feldolgozása, de nem csak ezekről a veszteségekről beszélhetünk, ezenkívül körülbelül 30-40 féle egyéb veszteséget ismerünk. Nagyon gyakori a párkapcsolati veszteségek, szakítások, válások, ha nem jön a baba, akár a kapcsolatok megszakadása, maradandó krónikus betegségek, vagy épp egy munkahelyváltás, amit nem feltétlenül az egyén akart.
A harmadik pedig az, hogy minden emberi kapcsolat egyedi, és minden veszteség egyedi. Tehát az egyiknek az a probléma, amivel jön a terápiára, az az életének a jelenlegi legnagyobb, és a legmegoldhatatlanabb problémája, és a másiknak, amit ő hoz, neki az a legnagyobb probléma, és hogy ezeket nem szabad összehasonlítani. Azáltal, hogy nem hasonlítgatjuk, hanem elfogadom az enyémet, a tiédet, és meghallgatom a másikat, azáltal egy nagyon-nagyon támogató és biztonságos légkör jön létre, gyakorlatilag sorstársakká válnak.
Azért jön valaki veszteségfeldolgozó csoportba, mert egyedül nem tudja a problémáját megoldani. Hiszen a mai társadalmunk nagyon el van a veszteségektől szokva, nem otthon halnak meg az emberek. Fogyasztó társadalomban élünk, ha valamit elveszítünk, úgy vagyunk vele, hogy majd lesz másik.
Viszont nem csak hozzám, hanem más kecskeméti szakemberekhez is egyre nehezebb bejutni, aminek kettő oka lehet. Egyrészt szörnyű dolgok történtek az elmúlt 2-3 éveben a társadalomban, nagyon nagyok a terhek, és most már szeretnék az emberek ezeket a terheket letenni. A másik meg a hajlandóság, hogy már nem ciki pszichológushoz járni, hanem egy teljesen felvállalható, elfogadható dolog. Éppen ezért jelenleg csoportterapeutának is képzem magam, egy 4 éves képzésen az egyetemen, így egyszerre több embernek tudok majd segíteni.
Nemcsak veszteségfeldolgozásban, hanem „klasszikus” önismereti csoport formájában. Személyközpontú terapeuta leszek, illetve ezzel párhuzamosan Pszichoterapeutának is tanulok, ez pedig egy 3 éves folyamat. Ezek a fogalmak elsőre bonyolultnak, idegennek tűnhetnek a köznyelvben, de ha utána nézünk, kiderül, hány évnyi, esetleg évtizednyi tanulás állhat egy pszichológus mögött, ami össze sem hasonlítható azokkal a „segítő” foglalkozású emberekkel, akik gyorstalpalókon képződtek, s akikből egyre több van. Arra buzdítok mindenkit, mielőtt pszichológust vagy terapeutát választ, nyugodtan kérdezze végig a végzettségeit, és erre egy alaposan képzett szakember büszkén fog válaszolni!
A munkám harmadik része pedig a kecskeméti Áldozatsegítő Központ. Egy nagyon jól képzett, fiatalos, okos csapatnak lehetek a tagja. Rendkívül nehéz élethelyzetekkel foglalkozunk, vagy akár nagyon durva fizikai és pszichés bántalmazásokkal. Az áldozatsegítés a krízisben lévő embernek a támogatása, akinek lehet konkrétan a menekülését kell megszerveznünk, vagy a kilépését a kapcsolatból, de ide tartozik a közlekedési balesetek áldozatai is, például, egy autóbaleset során az éleben maradó családtag egy krízis helyzetebe kerül, amivel hozzánk bátran és ingyenesen fordulhat az Áldozatsegítő központban. Ezek a krízisek olyan esetek, amik viszonylag rövid időn belül stabilizálhatóak.
Azért nem egyszerű feldolgozni a munkád során téged ért hatásokat sem, Te hogyan teszed le a munkádból adódó felgyülemlő terheket, emberi sorsokat, fájdalmakat?
CS.K.: Kettő dolog is van erre, egyrészt a gyerekek, mert az anyukaüzemmód nagyon dolgozik bennem. Ahogy kilépek a rendelő ajtaján, egyből indulok értük, és ahogy beülök a kocsiba, máris átkattan az agyam, hogy jó, akkor most felveszem az egyiket, megyünk a másikért és így tovább, így automatikusan anyukaüzemmódba kapcsolok át, és a nap további részében ennek megfelelően működöm. A másik módszer pedig, hogy nekem is van egy támogatóm, szupervízorom, egy tapasztaltabb terapeuta, akinek elviszem a saját megterhelő érzéseimet, vagy dilemma helyzeteimet.
A Pszichoterapeuta képzésben pedig úgy kapjuk meg ezt a támogatást, hogy csoportban ülve, egy-egy tag nehéz helyzeteit, érzéseit kihangosítva beszélünk. Nagyon fontos szerintem, ha épségben meg akarom őrizni magam hosszútávon, és hatékonyan szeretnék segíteni, akkor nekem is le kell tudnom tenni a terheket valahol. Pszichológusnak lenni nem „csak” egy munka, hanem hivatás, életpálya. Olyan, mint a futásban többszörös maratonistának lenni.
Természetesen abból táplálkozom nagyon erősen, amikor valaki meggyógyul és rendbe jön. Annál nagyobb jutalom és sikerélmény nem kell, mint látni egy korábban elakadt életet kiteljesedni.
Gyászfeldolgozó csoportot vezetsz, és a gyász minden fájdalmát a közelmúltban Te is átérezted. Hogyan tudtad feldolgozni, hogyan dolgozták fel a gyerekek?
CS.K.: Én 36, a férjem 44, a gyerekek 8, és 5 évesek voltak. Ezek az életkorok másfél évvel ezelőttiek, akkor még boldog családként működtünk, most pedig újraépítjük az életünket.
Másfél évvel ezelőtt kaptunk egy diagnózist, miszerint a férjemnek daganata van, ami akkor már áttéteket képezett. A megelőző hetekben egy kicsit fáradékonyabb volt, de semmi több, betudtuk annak, hogy sokat dolgozik. Még körbe is tekertük a Balatont! Szinte orvul támadott ránk ez a betegség, ami ellen védekezni már nem tudtunk. Amikor rosszul lett, bevittem a kórházba, pár órával később pedig már mindent tudtam: nincs remény, készüljünk fel a legrosszabbra, és hogy ez nagyon gyorsan fog lezajlani.
Akkor én már tartottam veszteségfeldolgozó csoportot, rengeteg példát, gondolatot vettem belőle, nyilván a fájdalom nagyon erős volt, főként a gyerekek miatt is, mégis sok erőt adott nekem.
Azt, hogy apa nagyon beteg, azt a gyerekek is látták, hiszen onnantól, ahogy kiderült a betegség, attól kezdve rohamosan elkezdődött a leépülés, így tudták, hogy nagyon nagy a baj. Ez egy 7 hónapos folyamat volt, amit otthon csináltunk végig, négyen, az utolsó 17 napig, akkor kórházba került. A hátországot az édesanyám biztosította nekünk, aki a szomszédban lakik, valamennyi terhet ő is levett a vállamról.
Nem csak a felnőtteknek kell segítség, a gyerekeknek is. Ahogy megkaptuk a diagnózist, rá két hónapra a nagyobbik gyermeket elvittem szakemberhez. Először egy felkészülési folyamatot kezdtek el, utána pedig gyászfeldolgozást végeztek, 1 évig járt, most úgy érzem, a helyén van már. A kicsiben pedig fokozatosan tudatosult, hiszen neki az is jó volt, hogy apa a betegség alatt mindig otthon volt, így mindig odabújhatott hozzá, sokszor mondta, hogy apa meg fog gyógyulni, csak fáj a lába. Ilyen krízishelyzetekben mindenkinek kell a külső támogató személy, neki az óvónők lettek, meg természetesen a nővére és én is, hiszen mi egy nagyon jó és szoros kapcsolatban élünk.
Ő gyakorlatilag a temetésen értette meg, hogy itt nincs visszaút. Az iskolás gyermekeknél a szakemberek ajánlják, hogy kivigyék őket a temetésre, mert többet árt, ha nem viszik ki. Óvodás korban pedig eldönthető, hogy a család jónak tartja-e, ha részt vesz a temetési szertartáson. Én akkor úgy döntöttem, hogy kísérje el ő is, mert benne így fog tudatosulni, és neki ez fog segíteni.
Számomra a krízis üzemmódnak viszont még nincs vége, egyrészt ugye nehéz feldolgozni a fájdalmat, másrészt pedig nem volt leállás, az életet pár nappal később már tovább kellett vinni, újra kellett indítani. De nekem döntenem kellett, hogy a szenvedők oldalára állok, - hozzáteszem az sem gond, ha ilyen esetben valaki oda áll, vagy a küzdők oldalára, én kaptam egy nagyon nagy belső erőt, és a küzdők oldalára álltam. Nem könnyű, de jöttek szép dolgok is az elmúlt hónapokban: a lehetőség, hogy elkezdhessek egy hiánypótló munkát az intenzív osztályon, és „Az év női példaképe” díj, mely megmutatta, milyen sokan elismernek és szeretnek.
A halált nem tudjuk kiszámítani, de ami nekünk az életben van még, azt piszkosul meg kell cselekedni. A jelenben kell élni. Semmit nem szabad halogatni. A felesleges dolgokra pedig nem kell időt szánni, mert lehet, hogy nincs is annyi időnk, mint gondolnánk!
- Makai Marianna -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
