Így esett, hogy már a 41.hetet tapostuk és semmi előjele nem volt annak, hogy a nagy pillanat közeleg. Az összes természetes módszert kipróbáltuk - a Malom emeleteinek „megmászásától” a fűszeres ételek evésén át, a szegfűszeg olajos tamponig, - hogy előcsalogassuk a Fiúcskát, de nem akart kibújni. Legutolsó este (mert utána be kellett volna feküdnöm a kórházba indításra) a bábakoktélba és imáimba vetettem összes bizodalmam, valamint beszélgettem a kis Drágámmal, hogy nagyon várjuk, jöjjön csak! És reggelre meglett a foganatja. 6 órakor gyengébb fájások jelentkeztek, ekkor még ágyban próbáltam pihenni.
Én kis naiv, gondoltam jó fokozatos lesz ez, (fél órás, 20 perces, 15 perces fájás stb.) aludni is tudok majd. De tévedtem. Fél 7-re ugyan nem rendszereződtek az összehúzódások, de mindegyik 10 percen belül volt és elég intenzíven éreztem, hogy ez lesz az! Nem sok idő telt bele, mondtam a férjemnek, hogy értesítse a bábát és a dúlát, mi pedig szorgosan alkalmaztuk a felkészítőn megtanult fájdalomcsillapítási technikákat. Az a tervem, hogy majd a „terepet” szépen előkészítem én magam, - mert az eleje úgysem lesz annyira durva-, romba dőlt. Nem tudtam egyedül 2 lépést sem tenni már, a fejem teljesen kitisztult, csak egy dologra tudtam összpontosítani: LAZÍTÁS, ELENGEDÉS-hogy a baba utat találjon magának, a méhszájam nyíljon, hiszen ezt vártuk már annyira.
A dúla érkezett meg elsőnek azzal a mondattal: „Hallom, jó hangokat hallok!” Tehát nem csalás nem ámítás, benne vagyunk a sűrűjében, hála Istennek! (Gondoltam magamban.) Az Ő hangja, biztatása adott még egy löketet, hogy gyerünk, ez lesz az. Közvetlen utána a bába is megérkezett. Olyan családias és nyugodt volt a hangulat, hogy semmi nem tudott kizökkenteni. Fejben. De fizikailag sajnos igen. Ugyanis a görcsök erősödésével elkezdtem hányni. Voltak jobb pillanatok, amikor azt hittem ez volt az utolsó, hogy tálért kapok, de nem. Próbálták a körülöttem lévők visszapótolni belém az energiát, de semmi nem maradt meg bennem fél óránál tovább. A testem küzdött kívül, én pedig belül próbáltam meg legyőzni az akaratommal. Úgy voltam vele, hogy ha ez kell ahhoz, hogy a karjaimba tarthassam azt a kis Életet, aki bennem fejlődött, hát legyen, nem tántoríthat el semmi.
A fájások jöttek, én pedig lekövettem hangokkal, becsukott szemmel azokat, mert ez segített lazítani. A derekamra, kezemre olajokat kaptam, - amik segítettek elviselni a fájdalmat-, masszírozással egybekötve. Mindig volt velem valaki, nem hagytak magamra. Tapintatosan, csendben beszélgettek, a férjem biztató gondolatokat suttogott a fülembe, masszírozott és olyan jó volt, hogy szavak nélkül megértett és tudta mi esik jól. A mi kis kuckónkba ő kísért mosdóba és ő fogta a kezem az ágyunkba, amikor ott értek a fájások, én pedig továbbra is lazítottam, a szünetekbe pedig pihentem és készültem a következő összehúzódásra. Jó volt ebben a nyugalmas közegben megélni a várakozás pillanatait.
Mindig is szimpatizáltam a kádban vajúdás gondolatával, hát itt volt az ideje kipróbálni
A férjem engedett vizet, belesegített, a dúlánk párnát és törölközőket hozott, hogy kényelmesen el tudjak helyezkedni, a fejemet hátra hajtani. A pocakomra felváltva locsolták a vizet és milyen jóleső érzés volt! Szinte fellélegeztem, teljesen elengedtem magam és hagytam, hogy a testem tegye a dolgát. Nem tudom meddig lehettem a vízben, talán kétszer engedtük fel újra meleg vízzel, mire kiszálltam és besétáltam a szobába. Eddigre a dúlánk vagy az egyik bába (nem tudom pontosan) az általam készített motivációs falon lévő hangulatvilágítást bekapcsolta, behúzták a függönyöket, hogy még bensőségesebb legyen az egész és az éjjeli szekrényünket is feldíszítették. Olyan jól esett ez a figyelmesség is!
Ezután a bába óvatosan megvizsgált. Ekkor kb 1 óra lehetett. Kiderült, hogy 1 cm-re vagyunk attól, hogy a méhszáj eltűnjön. Nem akartam elhinni. Már itt tartunk, tényleg? A szüleimnél nagy családi ebéd volt aznap. Megbeszéltük, ha nem tudnák kimenni, ebéd után videó chaten azért beszéljünk. Átfutott az agyamon, hogy wáó! Mekkora boldogság lenne, ha 3 óra körül itthonról, könnyes szemmel már hárman jelentkeznénk be. Szinte beleborzongtam a gondolatba, de tudtam, hogy van még dolgom. Akkor nem is sejtettem még mennyi.
A bábák elkezdtek kipakolni mindent, ami a kis Jövevény érkezéséhez kell. Pozitív voltam, akartam, hogy fájjon, mert mindjárt itt a vége, ők is megmondták. De lelassultak a dolgok, a fájások pedig gyengülni kezdtek. A baba nagyon rendben volt, mindig figyeltek rá, hallgatták, de a testem nem akarta azt, amit mi. A sok hányás kivette az erőmet és tartalékolni látszott. Csak pörögtek az órák és egy örökkévalóságnak hatott az, ami délelőtt egy pillanatnak. Már a kád víz sem hozta meg a kívánt hatást. Pózt is váltottunk, négykézláb, állva, függeszkedve, sehogy sem akart az a méhszáj eltűnni.
Délután 5 is elmúlt, amikor a kórházba indulás gondolata felvetődött
Döntésképtelennek éreztem magam, csak azt akartam, hogy itt legyen velünk a kis Fiúnk épen és egészségesen, így összeszedtem magam és elindultunk. A kórházba érve a sok hányás miatt infúziót kaptam, valamint kiderült, hogy eltűnt a méhszáj, de a Babánk feje búbja még magasan volt, hiába nyomtam semmi nem történt. Ezért elkezdtek az oldalamra fordítani és minden oldalnál 5 fájást végigvárni. Én kapaszkodtam a férjembe, aki hősiesen ott állt mindvégig mellettem.
A dúlánk pedig azzal adta a legnagyobb löketet, hogy elénk tárta a jövőt: mindjárt kezemben tarthatom a Picúrt, megölelhetem, megpuszilhatom, akiért annyit imádkoztam. Talán kétszer jött be a szülésznő megnézni megy e nyomásra, de itt már annyira egymást érték a fájások, hogy nem pontosan emlékszem.
A harmadiknál már ki sem mentek. Bizony ott voltunk a kapuban. Azt tudtam, hogy meg akarom csinálni itt és most, természetesen, gátvédelemmel, de azt már nem, hogy képes leszek e rá, annyira kimerültnek éreztem magam.
Ekkor egyszer csak a szülésznő emelkedettebb hangon kezdett hozzám beszélni, amiből mondatfoszlányok maradtak meg: „ide vegye a levegőt” „most nyomjon még egy nagyot” „ látom már a fejét” Majd azt éreztem mindjárt szétszakadok- a szülőcsatornában volt már a Babánk. Ez rémlett, ezt mondták, hogy ilyen érzés lesz, akkor itt vagyunk a végénél, el sem hiszem. A következő fájást vártam, ami megint örökkévalóságnak hatott, de csak megérkezett és még egy, ekkor pedig megtörtént! Kipottyant az, akit oly rég vártunk.
Egészen pontosan 2021.06.13-án 21:10 perckor látta meg a napvilágot. A Drágaság méreteit kicsit alábecsülték az utolsó ultrahangon, mert 4190 grammal és 56 cm-el született közénk, így a gátvédelem nem sikerült, pedig a szülésznő javára váljék, mindent megpróbált, a férjem is látta mennyi olajat locsolt rám. De annyi baj legyen!
Ott volt a kis Fiúnk, aki gyönyörű volt és éppen azokban a pillanatokban tett minket apává és anyává. Ez az érzés pedig annyira izgatottá tett, hogy az egész nap fáradalma eltűnt az arcomról és energikusnak éreztem magam. A kórház személyzete miután engem rendbe tett, megadta nekünk a 2 órán át tartó aranyórát: ismerkedhettünk, összebújhattunk, képeket készíthettünk és a bőrkontakt is meglehetett a Picúrnak mindkettőnkkel. Csodálatos pillanatok voltak, amik számomra folytatódtak a többi napon is.
Hazudnék, ha azt mondanám nem voltak nehéz pillanatok. De voltak. Mielőtt letoltak volna a csecsemő osztályra elájultam a vérveszteségtől, másnap a lábam nem bírt megtartani olyan gyenge voltam, (be is kellett adnom a Drágát pár órára amíg pihentem), a varratok húzódtak, enni csak szép fokozatosan tudtam, DE nem volt nálam boldogabb ember. Nem tudtam betelni azzal a Csodával, akit a kezemben tarthattam, minden nap többször hálát adtam érte és könnyes szemmel nézegettem, ha aludt, hogy milyen szép. Nekem így volt kerek a történetünk és nem bánom, hogy így zárult. Mindketten egészségesek voltunk, megkaptuk a segítséget, amire aznap szükségünk volt és bár nem sikerült az otthonszülés, elégedett voltam, mert a vajúdás nagy része otthon sikerült teljes nyugalomban, a kórházban pedig Apa és a dúlánk bent lehetett velem.
Hát így esett a mi történetünk.
- Szabina -
Neked is van egy szép történeted, amit szívesen megosztanál velünk?
Írd meg nekünk! Mondjátok el, milyen élmény volt számotokra: örömeiteket, fájdalmaitokat, félelmeiteket vagy akár a kalandjaitokat!
Feltételek:
- Bárki megírhatja szülésélményét függetlenül attól, hogy hol és mikor szült.
- Apukák is írhatnak, ők hogy látták, mit éltek át.
- Fontos, hogy a történetben ne használjatok neveket, fogalmazzatok általánosan úgy, mint: a kórházban, az orvos, a szülésznő, és ne tartalmazzon másokat sértő, kritizáló hangnemet (a neveket jogunkban áll kivenni).
- Az írásban szerepeljen a szülés éve.
- Az írásodnak adj címet, és mellékelj egy fényképet, ha szeretnéd, hogy megjelenjen.
- Ha több gyermeked van, több történetet is küldhetsz.
A történetet e-mailben várjuk:
- Beküldési határidő: 2021. szeptember 1 – 29.
- Beküldési e-mail cím: kecskemetimami@gmail.com
Érdemes tollat ragadni - mert mindenki kap ajándékot!
Minden születésélményt beküldő 2 főre belépőjegyet kap a jakabszállási Magyarkertbe, melyet 1 éven keresztül használhat fel! (pályázat beérkezésétől számítva, pár napon belül küldjük is a jegyeket).
Továbbá minden születésélményt beküldő között ajándékot sorsolunk ki.
Nyeremények:
- Fotózás: Kismama, portré, gyerekek, vagy családi fotózás: Makai Marianna + nappali smink készítés Szelei Klára jóvoltából
- Love Your Belly tanfolyam – Nagy Kriszti jóvoltából
- Könyvnyeremény a Malom Libri Mesebolt jóvoltából
A sorsolás menete: minden beküldő neve bekerül a kalapba, a szerencse fog dönteni.
A sorsolás napja: a Születésünnep nyereménysorsolásának napja, október 1. 17.00 óra, Katona József Könyvtár.
Nyereményt sorsolják: Makai Marianna, a Kecskemétimami főszerkesztője és Kovács-Dandi Csilla, a Születésünnep Kecskeméten főszervezője.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
