Eljött az a bizonyos reggel. Apával és a nagy pakkommal felszerelkezve vártam a soromat az ambulancián, ahol be kellett csekkolnom :) Esős reggel volt, szürke és komor. Én izgultam és úgy éreztem a Mackók sem érzik jól magukat. Többször fel kellett állnom, miközben a váróban vágni tudtam volna a saját feszülségemet. Fura érzések kerítettek hatalmukba. Talán az volt az a bizonyos „keményedés”? Nem tudom… az biztos, hogy olyat előtte nem éreztem. Végre bejutottam, és felvették az összes adatomat, ami amúgyis megvolt a rengeteg papírhalomban, amit vittem, magammal. 9 hónap egésze számokban, adatokban. Kaptam egy újabb paksamétát és mehettem fel vele a „másodikra” – mert a kórház berkeiben már csak így illeték. A következő szintje a várandósságnak, ahonnan a szülőszobához már csak felfelé vezet az út.
Az orvosom sehol, de megnyugtattak, hogy majd a délelőtt folyamán jelentkezik. Túlestem az összes procedúrán: újra ugyanazok az adatok felvétele, vérnyomásmérés, súlymérés stb. Egy hatágyas szobába vezettek, ahol megadták a lehetőséget az ágyválasztásra :) Micsoda luxus... Én az ablak melletti kuckós kis fa-fém ágyat választottam, a közelben lévő gyártelepre néző panorámával. Tökéletes lesz. Felmértem a társaimat: a szobában volt egy 18 éves szintén ikreket váró fiatal lány, aki már 5 hete élvezte a kórház szeretetét pedig későbbre volt kiírva mint én. Egy leendő anya, aki a 30. héten tudta meg hogy terhes, amit ha nem a saját fülemmel hallok, hogy ez hoygan történhetett, el sem hiszem. És egy nagyon testes nő, aki mint kiderült, csak 18 hetes és a vérnyomása miatt van bent. Sajnos ő borzasztóan horkolt így kimondottan örültem, amikor másnap távozott a kórházból.
És volt egy ágy, ahonnan az érkezésem előtt vittek el egy nőt császárral, 200-as vérnyomással
Miután becsekkoltam a „wellneskórházba”, jöttek a kötelező programok: no nem a koktél meg a pezsgős kaviár és masszázs, a gyertyfényben és keleti zenében úszó kis meleg szobában. Melegnek meleg volt, hiszen a tombolt az augusztusi forróság, de napernyő és medence helyett megkaptam a terhes editiont: uh, ctg, vérnyomásmérés és súlyellenőrzés.
Időközben a dokim is megérkezett, akivel megbeszéltük a teendőket. Nos, legyen császár, és válasszunk dátumot. Lévén 08. 21-e és már óriási vagyok és hatalmasak az Urak, én bíztam benne, hogy legkésőbb pénteken megejtjük ezt a „jelentéktelen kis nyisszantást”. Erre ő elkeserített, hogy márpedig szerinte szeptember 2. tökéletesen ideális nap lenne. Micsoda??? Kezdtem az alkudozást. A leghamarabbi időpont, amit ki tudtam belőle csikarni, az augusztus 30-a volt. Én ettől is teljesen összetörtem, mert a gyógyulással együtt, maximum 5 napra terveztem az ittlétet. Erre majd két hét??? neeem!!! Köszönöm nem. Bár ha ez így lesz, a születésnapomra még éppen hazamehetünk. :) Dátum beírva, gemini terhes kisasszonynak a műtő befoglalva: viszontlátásra!
A szobába érve, végiggondoltam: mi lesz itt velem? Mit fogok csinálni? Elkeseredtem és alig tudtam a sírást visszafojtani. Úgy éreztem, hogy egy csalódott kislány vagyok, aki legszívesebben sírna ezér és mélységesen szégyelltem magam az érzéseimért. De nem tudtam sokáig ezen aggódni, mert amikor volt szabad hely a vizsgálóba, szólítottak, hogy menjek ultrahangra és nst-re. Az ultrahang időpontjára esett vissza Apa a kórházba a maradék cuccommal és egy kis nassolnivaló és itóka társaságában így megkérdeztem a mérést végző dokit, hogy az apuka bejöhet-e. Megengedte, ami nagy szó volt, mert máskor, ha a kórházba jöttem kötelező uh-ra, sose engedték meg.
Körülbelül egy óra múlva pedig mehettem szívhangfigyelésre és fájásvizsgálatra. Itt is csintalankodtak a fiúk, mert ezt a műveletet nagyon nem szeretik. Kis tappancsokat tettek a hasamra. Meg sem akarták mutatni magukat. Nagy nehezen sikerült.
Az épp ügyeletes orvos megnézte az eredményeket és mindent rendben talált, mint mindig.
A szerdai napom a továbbiakban a szobatársakkal való beszélgetésből, étkezésből és olvasásból állt. Elmentem fürdeni, lemaradva ezzel egy random vizitről.
Egyedül voltam a koránt sem komfortos fürdőbe. Egyedül voltam és egy kicsit sírtam. Elfáradtam... Láttam, hogy itt a vége és rossz volt, hogy az utolsó napokat majd ilyen körülmények között kell élnünk. Elrontva ezzel egy gyönyörű várandósság emlékét. Hiányzott Apa, hiányzott az esti rutin, de ugyanakkor meglepően megnyugtató volt, hogy figyelnek rám és most már tényleg itt a vége.
Késő este még „zaklattak” minket egy kicsit (vérnyomásmérés, gyógyszerek stb.) Kora reggel pedig ugyanezzel indult a nap: már öt órakor! Vérnyomás, súly, lázmérés. Aztán jött a tejeskávé, tea stb. Egy óra múlva meghozták a reggelit. Vizit, utasítások: ki, merre, hova.
A csütörtök szinte eseménytelenül telt, csak egy új szobatársat kaptunk. Nagy beszélgetések, humorizálás, olvastam sokat, voltak látogatóim. Valahogy elkezdtem élvezni a bentlétet. Kicsit átlendültem a holtponton és a kellemetlenségeket leszámítva élveztem az ittlétet. Átéreztem, hogy milyen lehetett régen a katonaságban a bajtársiasság, felrémlett a gyerekkori táborozás emléke és hirtelen már kezdtem élvezni ezt az egészet.
Péntek reggel az anyukám beugrott hozzám, mintha érezte volna, hogy még egyszer meg kell néznie ezt a gyönyörű, formás de azért valljuk be: nagy hasat!. Ahogy ott beszélgettünk, jött a vizites orvos, ezért gyorsan beszaladtam. Megdicsértek, hogy milyen ügyesen bírom még, ami nagyon jól esett, hogy elismerték a teljesítményemet. Illetve megkaptam az utasítást: ma menjek nst-re. A doktor úr viccelődött velem, hogy soká lesz még az a jövő hét péntek… vágjam a centit!
Úgy alakult, hogy az Öcsém is beugrott hozzám dél körül. Már épp menni készült, amikor hozták az ebédemet. Elköszöntem tőle, majd hozzá akartam látni a „finomságnak”, amikor szólt a nővér, hogy mehetek az NST, Ctg-re, van szabad hely. Kérte, hogy már ne egyek, inkább siessek – amit egy ikerterhes várandósnak mondani… nos… megpróbáltam sietni! Egy korty teát még lehúztam és szedtem a cókmókomat és vágtattam le a hatalmas pocakommal a földszintre. A lépcsőn összefutottam a fogadott orvosommal, aki érdeklődött, hogy hova megyek de mint aki a jövő pénteki visszontlátásban bízott csak: tovább is szaladt.
Már a belépés pillanatában éreztem valami furcsát. Valami megmagyarázhatatlant: amikor érzed, hogy itt valami készül. A vizsgálatot végző nő már ismert, hiszen két nappal ezelőtt is ő volt és alig találtuk meg a Srácokat. Kérdezte is, hogy na, hol is vannak, erre Máté tisztán láthatóan kidomborította magát. Említettem, hogy mennyire utálták a fiúk a CTG-t? Nah, hát belátták, hogy jobb ezen gyorsan túlesni. A nő annyira nevetett, mondta, hogy ilyet még sosem látott. :)
A húsz perc alatt nagyon fészkelődtek, és fél szemmel láttam, hogy az én fájásvizsgálatos papíromon is szép görbék vannak. Eléggé megijedtem, mert különösebb furcsaságot nem éreztem… nah, itt már gyanús volt. Bejött az ügyeletes nst-s doki. Én voltam az utolsó, akit kiértékelt és elkezdte karikázni Máté szívhangjait. Azt mondta, hogy ő azonnali műtétet javasol, nem is érti, miért kell várni még egy hetet. Kérdezte, hogy ki az orvosom, és hívjam ide, mutassam meg neki az adatokat. Mivel a szülészeten pont ő volt ügyeletben, a hívásom után 5 perccel már a földszinten is volt és ketten diskuráltak. Az egész megnyugtatóan békés és kellemes beszélgetés volt. Mintha csak azt beszélnék meg, hogy milyen pizzát rendeljenek ebédre… Az elhangzó súlyos és kacifántos szavak ellenére én éreztem, hogy egyik fiammal sincs baj és nem kell aggódni, viszont örültem a közelebbi műtétidőpontnak.
Pár perc múlva már a személyzeti liftben voltunk a dokival kettesben. Elmondta a legfontosabbakat és kérte, hogy minél gyorsabban pakoljak össze. A nővéreknek meg kiadta a tervet. Ha egy film jelenetében lettünk volna, akkor ezt éles vágásokkal egy pörgős zenével emelte volna ki a rendező.
Sápadtan, de teljes nyugodtsággal újságoltam a szobatársaimnak, hogy megyek a szülőszobára! Közben magamtól szokatlan módon, rendszertelenül dobáltam a cuccaimat a táskába. Elég sok volt, hiszen addigra úgy rendezkedtem be, mint aki másfél hétig biztos lakója a kórháznak. Közben ugyanezzel a nyugodtsággal hívtam Apát, aki ugyanúgy nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Beletelt egy kis időbe, míg ő is elhitte, hogy valós, amit mondok. Mivel nem sok információm volt, mondtam, hogy majd hívom, ha többet tudok. Az egyik szobatársam (aki aznap érkezett) párja segített a lifthez hurcolkodni és egy nővérke felkísért. Már ismerős szobatársam épp az egyik falnál vajúdott. Magam pakoltam a cuccaimat egy aprócska szekrénybe, amit utána nem tudtam bezárni. Zavaromban szerencsétlenkedtem egy csomót, majd végül elküldtek átöltözni, ahol egy leendő anya vajúdott a fürdőben. Nah, nagy nehezen meztelenre vetkőztem és felvettem az egyenruhát – persze fordítva, ami miatt kinevetett az orvosom.. :P De akkor ezt is csak úgy tudtam összegezni: épp így kellett, mert ezzel is csak a helyzet abszurditását fogtam meg és csak nevetni tudtam. Mintha így sem lennék elég szerencsétlen a nagy hasammal. És jött a papírmunka. És jött az aneszteziológus és papírok és aláírás és információtömeg és vegyem le a gyűrűimet és mikor ér ide az apa és mi legyen a gyerkőcök neve és blaaaa blaaa. Amúgy jókat elnevetgéltünk, szokás szerint az összes félelmemet és zavartságomat humorral ütöttem el.
Ezután az előkészítőbe mentünk, ahol egy iszonyatosan keskeny ágyra kellett kissámlival felevickélnem… Már ez kihívást jelentett. Egyébként ezután már nem sok önálló mozdulatot tettem. Nah, jött a katéteres néni… áááá..ááááá… kezdjük újra, igyekszem lazítani. Eerre, ő: nyugi, kicsit pihenünk. Oké, megvagyunk. Azt hiszem, ez jobban fájt, mint a gerincmelléki érzéstelenítő. Aztán a kanül. juhj… félreszúrt a néni… Várjak, várok. Kb. 10 perc múlva megjelent egy másik hölgy: ő már rutinosan beletalált és infúzióra tettek. Erre egy sürgősségi mentős csapat esett be az ajtón. Várjak, várok! Mit tehetek mást… várok.
Körülbelül 20 percig azt hallgattam: ne nyomjon, most kakilni akar? Ne kakiljon, ne nyomjon. Várjon! Aprócska takarítónéni jött-ment, látszólag már immunis volt erre az egészre. Közben azon gondolkodtam, hogy mennyire szürreális ez az egész. A születés, mint felemelő pillanat és itt fekszem a sarokban egy második világháborút is megjárt kórházi ágyon, amiről a pocakom fele - és benne az egyik gyermekem - lelóg és az infúziót én csöpögtetem magamba, miközben egy kisebbségi nő a mellettem lévő bokszban a negyedik gyerekét pottyantja ki egy adag fekália társaságában. Szól a rádió és ez az aprócska takarítónő minden nap ezt éli át… én pedig várok… mert azt mondták, várjak!
Aztán rámcsatoltak egy bőrövet, hogy le ne essek az ágyról, rámdobták a papírjaimat és a szekrénykulcsomat meg a telefonomat és elindultunk, az egész szülőszobai részlegen, egészen a liftig. A srácok pattogtak a pocakomban. Felértünk a műtőbe. Kint hagytak a folyosón. Teljesen meztelen voltam, csak a lepedő takart. Fáztam. A várakozás nem volt hosszú, de fáztam. Betoltak a műtőbe, ahol meglepően sokan vártak már. Megérkezett a sztár: a gemini anyuka. Mert az elmúlt két napban én már csak ez voltam…
És igen, itt következett az, amikor az összes emberi méltóságomtól meg kellett szabaduljak. Feldobtak a műtőasztalra és kezdődött a pörgés. Érzéstelenítő… ketten adták be. Kicsit fájt, de nem volt olyan rossz, mint a katéter. Elkezdtem zsibbadni, de ennek csak örültem, mert hirtelen nem éreztem, hogy fázok. Lábak fel, szét, jesszus, azok az én lábaim??? Testidegen volt. Rám a lepel. Közben az orvosom egy mészároshoz hasonló jelenségnek tetszett… nevettem rá, és láttam, hogy az ő szeme is mosolyog. Itt vagyunk, most már vége lesz 9 hónap gyönyörű bár néha félelmetes, néha nehéz, de a legtöbbször csodálatos pillanatok után: vége, hogy egy új kezdődjön. Megjelent a segédorvos. Hát ki volt az? Anyáék ismerőse, aki a reggeli vizitnél poénkodott velem. Megismert: „Reggel még eléggé egyben volt.”.
Fiatal hordárfiúk előtt meztelenkedtem, folyt a mellem szanaszét, nagyon megalázónak éreztem, de próbáltam lazán venni. A dokim bekent valami fertőtlenítővel, amit éreztem, mert nagyon csikizett. Mondták, hogy ne ugráljak már… És aztán feltették a paravánomat, hogy ne lássak semmit és elindult a nyissz-nyissz. Ez már az? Kérdeztem a nagyon kedves aneszteziológust, aki volt olyan tündéri, hogy a hideg kezét végig a homlokomon hagyta és beszélgettünk. Már nem tudom miről, mit, azt hiszem sokkos állapotban voltam, de akkor teljesen magamnál. Beszélnem kellett, mert tudtam, hogy ha nem, akkor baj lesz.
Nem telt bele három percbe és sírást hallottam: „Ez? Ez ő?” és igen: Marcell üvöltött. :) Már tolták is oda bal oldalról. Annyira kis szép volt a magzatmázas teste. Gyönyörű. És akkor még nem volt vége, mert felülről erőteljes nyomást éreztem. Nem fájt, inkább kellemetlen volt. Tudtam, hogy ez Máté lesz. És egy perc múlva, már őt mutatták. A buksiját nem láttam, csak egy nagy kukit. Igen, két fiú lett, ahogy az már a 14. héten kiderült. Még egy ideig szöszmötöltek velem, varrtak. Kb. negyed óra múlva pedig áthelyeztek egy tolható ágyra és már irány is a harmadik emelet: gyermekágy. A lift előtt ott volt Apa. „Láttad őket?” kérdeztem. „Nem.” A piros szemeit nézve az ugrott be, hogy talán valami gond van. De mondta, hogy nem, minden rendben van.
Betoltak a harmadik emeleti gyermekágyas osztály császárosoknak fenntartott kórtermébe. Teljes sötétet éreztem, de szerintem csak a műtét miatt, hiszen délután volt. Apa jött velem. Áttettek a kórházi ágyra, semmit nem éreztem a lábaimból. Annyi tűnt fel, hogy fázom, vacogok. Rengeteg takarót kaptam magamra. Beállították az infúziót is. Az egyik nővér sertepertélt körülöttem. Nagyon kedves volt. Aztán bejöhetett Apa. Fogta a kezemet, velem volt. Próbáltam beszélni, de a vacogástól nem ment. Viszont teljesen éber voltam. Lassan visszatért az élet a lábamba is. A katéter kissé zavart, de nagyon hasznos volt. A fórumokon olvasott hasznos tippek is jó szolgálatot tettek, mert sokat kellett innom, de nem emelhettem fel a fejemet, így a szívószálam nagyon jó szolgálatot tett. Időközben kaptam egy szobatársat, akivel nem láttuk egymást, de nagyon jót beszélgettünk. Éjjel pedig jött a művelet: felkelni. Katéter kicsavaroz, de bennem marad, lassan – lassan feltápászkodni… szerencsére a nővér mindenben segített. Nah, és a folyosó túlvégére, kb 60-80 méter messzeségben lévő mosdóba eljutni. Felkeltem, ügyesen. Megdicsért a nővér. Még maradtam ülve. Megszédültem, hirtelen kezdett elmenni a látásom. Ezt már ismerem, nem kell pánikba esni. Tájékoztattam a nővért a magam humoros, de nyugodt módján, hogy akkor most ha lehet valami hideg kell nekem és ha elmenne a látásom vagy elájulnék, nekem csak hideg víz kell a tarkómra. Mintha a nővér nem lenne ezzel tisztában. Lassan de biztosan eljutottam a mosdóba. Beálltam a zuhany alá és próbáltam az apróra cseperedő hasam láttán nem sírni. Mintha nem is én lettem volna. Teljes testképzavar. Közben fájt a sebem, közben úgy éreztem megfosztottak az emberi méltóságomtól és akkor még nem tudtam, de ma már biztos, hogy erre az alkalomra egy nagyszerű segítőt kaptam a nővér személyében. Ugyanúgy humorizált velem és mindezek ellenére nem éreztem bajt. Nem emlékszem, csak arra, hogy fájt. De hogy mennyire, mim és hol és úgy egyáltalán… semmit nem tudok feleleveníteni, mert az agyam tényleg törölte, ami fájdalom volt. Azt hittem csak heroikusan mondják az ilyet a szülő anyák, de nem! Tényleg törölt mindent az agyam. Ha nem emlékeznék, hogy az ágyon megfogadtam, hogy neeeem, még egyszer neeem. Akkor simán újra vállalnám, már most is ;) pedig az utólagos dolgok után már látom, hogy mekkora mázlim volt. Ha marad a programozott császár, akkor már egy nappal előtte elkezdődött volna a procedúra: kúpok, gyógyszerek, ahogy magamat ismerem: stresszelés, nem alvás. Így minden kimaradt, csak a gyors és hirtelen metszés volt.
Néztem a telefonomat, hogy a 13:15-kor hívtam a dokimat a CTG szobából és Marcell 15:14-kor született meg, 15:15-kor pedig Máté. :)
Ez az én szülésem, a Srácok születésének története.
- IkresAnya
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
