Ki a farsang hőse?

‒ Tessék? Hányat kell aludni?

‒ Négyet – állt Andris mellé Gergő is, az ikerpár másik fele.

‒ Az kizárt, gyerekek. Farsang a tél végén szokott lenni, és nem láttam plakátot sem az óvodában.

‒ De, de, együtt számoltuk az óvó nénivel – bizonygatták az igazukat, négy-négy, elém nyújtott ujjukkal nyomatékosítva.

‒ Na, jó – töröltem meg a kezem. ‒ Megkérdezem Kingát.

Felhívtam a legjobb ovis kishaver anyukáját, aki, velem ellentétben, mindig képben van az ovi életével kapcsolatban:

‒ Kinga, tényleg négyet kell aludni farsangig?

‒ Igen, persze, most pénteken lesz. Ja, persze, nem voltál szülőin.

Nem. Valóban nem voltam, nem mindig talál az ember babysittert öt gyerekre. Na, de azért valahol csak szembe kellett volna jönni az infónak?

Mindegy, nincs idő bosszankodni, most gyorsan kell cselekedni. Négy alvás, a maival együtt, azt jelenti, hogy csak három nap maradt a felkészülésre!

‒ Mik is szeretnétek lenni? – fordultam a kicsik felé, közben hálát adva az égnek, hogy a nagyok idén (elvileg) nem akarnak beöltözni a sulifarsangon, ami nyilván valamikor később lesz.

‒ Hulk! ‒ hörrentette Gergő, harci pózba ugorva és félelmetesen vicsorogva.

‒ Én Thor! – mordult Andris, hasonló pózba vágva magát.

‒ Az ki?

‒ Tudod, Anya, az a kalapácsos.

‒ Nem tudom.

‒ Marvel hős! – szólalt meg a másik szobából egyik nagyfiam, lenéző hangon, hogy még ezt sem tudom. Pedig tudhatnám, ha felelős szülő lennék, és a fiúkkal együtt nézném a sok borzalmat, amit stikában-félstikában néznek, amikor néha kicsit egyedül vannak itthon, vagy átmennek a haverokhoz. Abban csak reménykedem, hogy a kicsik pusztán hallomásból ismerik ezeket az úriembereket.

‒ És hogy néz ki? ‒ tettem fel a kérdést, másik nagyfiam reakciójából ítélve, nyilvánvalóan teljesen értelmetlenül:

‒ Nézd meg a neten!

Na igen, nyilván.

‒ Hulkot is nézzünk! – sipított egyből Gergő, de megnyugtattam, hogy a Hulkot még én is ismerem. Nagy, ronda és zöld.

‒ Nem akartok valami másnak öltözni? Valami szelídebbnek? – tettem fel az újabb, számukra még értelmetlenebb kérdést, miközben bekapcsoltam a laptopom, ahelyett, hogy eredeti szándékom szerint, megeresztettem volna a fürdővizet.

A srácok elkerekedett szemmel bámultak rám.

‒ Annyi minden van itthon – emlékeztem vissza a nagyok ovis farsangjaira, amikor még magától értetődő lelkesedéssel készítettem saját kezűleg a kedves jelmezeket ‒, például szakács, hm? Megvan még a sapka meg a kötény, kockás nadrág, fakanalak… Vagy a palástos varázsló? ‒ Andris és Gergő a fejüket rázták. ‒ Akkor, busó? Van két egyforma busójelmez. Ijesztő álarc, nagy szőrös suba…

‒ Nem, Anya!

‒ Akkor a tigris? Hol is a farka? Múltkor láttam a kezetekben. Meg volt valami fekete párduc is.

‒ Nem!

‒ Kalóz? Huszár? Misi annyira édes volt benne. Annak van kardja is.

‒ Uncsi ‒ közölte Gergő.

‒ Obelix? Valahol megvan a sisakja, meg a két copf.

‒ Anya! ‒ szólt rám Andris. ‒ Írd be, hogy Thor jelmez.

‒ Meg Hulk jelmez! – kontrázott Gergő.

A gép gyorsan betöltött. Színes képek tucatjai gördültek a szemünk elé.

‒ De hát én ilyet nem tudok varrni, pláne ilyen hirtelen! Hulkot még esetleg, van az a zöld pulcsi, az arcodat befestjük zöldre.

‒ Nem! Én ilyet akarok! Izmos Hulkot! ‒ mutatott kisfiam egy boldogan vigyorgó kiskölyökre a képernyőn, akin csak úgy dagadtak a zöld vattamuszklik.

‒ Én meg ilyen Thort! ‒ mutatott Andris egy másikra.

‒ Hát ilyet nem tudok varrni.

‒ Akkor vegyél!

Előző életemben – azaz az ikrek megszületése előtt ‒ mindig is lesajnáltam azokat az anyukákat, akik kész jelmezt vásároltak, neadjisten kölcsönöztek, pláne, ha valami rajzfilmhős nájlon utánzatába bújtatták szegény csemetéjüket. Igaz, több hetes munkába sem fogtam soha. Az egyszerű, de nagyszerű alapelvet követve, a meglévő ruhatár kreatív kiegészítését tartottam üdvözítő megoldásnak – amiben nagy része volt annak is, hogy gyermekeim általában az utolsó napokig vacilláltak, minek öltözzenek.

Az ikrekkel a kiscsoportos farsangot betegség miatt megúsztuk, tavaly, középsőben viszont gondolkodás nélkül elfogadtam egy ismerősömtől a pókember ruhát. Halványan rémlett, hogy valaha elleneztem ezt a megoldást, de elhessegettem a provokáló gondolatot. Némi lelkifurdalástól vezérelve aztán barátját, Batmant, megoldottam házilag, egy fekete nadrág és garbó, nagyfiam volt Harry Potter köpenye, és régi fekete elasztikus textil úszósapkámra varrt bőrfül segítségével, no meg a sárga filcből kivágott „jellel”.

A gyerekek elégedettek is voltak, egészen másnapig, amikoris Pókembert vissza kellett adni az eredeti gazdájának – és állhattam neki Supermanruhát kreálni. Még jó, hogy a piros párnahuzat megfelelt palástnak, és a kinőtt piros felső és melegítőnadrág nem derogált Gergőnek.

Kölcsönzésről tehát szó sem lehet. Annyira már csak nem süllyedek.

Viszont bajban voltam. Sem izmos Hulkot, sem Thort – ha az nincs, akkor a Vasember is jó lesz, Anya! – nem fogok tudni szerény tehetségemmel, ilyen hirtelen produkálni. Tehát, összes elvemet feladva, lelkiismeret furdalásomat még egy iszonyú gyenge ‒ Bogyó és Babóca? – ötlettel enyhítve, megígértem, hogy másnap körülnézek a boltokban, és veszek hősöket.

Munkaidőm végén ‒ kedd szerencsére a rövid napom – nyakamba vettem a várost. Még este bekértem pár tuti tippet a közösségi oldalon, és a kapott válaszok alapján sorba rendezve a turkálókat és gyerekruha üzleteket, tervszerűen haladtam. A negyedik turkálónál kezdtem komolyan haragra gerjedni. Silányabbnál silányabb, csúnya és foszlott holmikat találtam – nemhogy a trendi hősök, de más használható ruha sem akadt a kezembe. Bár már rájöttem, hogy reménytelen, azért még két-három üzletbe betértem, csak, hogy még jobban felhergeljem magam. Amikor aztán a dühöm, úgy három óra felé, csüggedésbe csapott át, megadtam magam a sorsnak: Irány a kölcsönző!

Rögtön az elsőben egy egész sort elfoglaltak a Szuperhősök. Különböző méretű Thorok, Pók-, Vas-, Jég- és Denevéremberek, különféle torzfejű Hulkok és még egyéb, számomra ismeretlen egyének hacukái lógtak a vállfákon, maszkokkal, pajzsokkal, fegyverekkel felturbózva. A kedves és felkészült eladónő a leírásom alapján tíz másodperc homlokráncolás után elsőre rányúlt a megfelelő méretű „izmos Hulk” és egy Thor jelmezre. A Thor kicsit nagy, nyolcévesre való, de csak ez van.

‒ Majd megoldjuk – néztem rá hálásan, de neki lemerevedett az arca, és már akasztotta vissza a ruhát:

‒ Nem szabad levágni!

‒ Eszembe sem jutott – mentegetőztem, és bátortalanul nyújtottam a kezem a jelmez felé. ‒   Óvatosan felfércelem.

A hölgy megenyhülten a pénztár mellé akasztotta Thort, bár a gyanakvás halvány árnya még befelhőzte arcát. A széles mosoly nem tért vissza, csak a kötelező udvarias.

‒ Akkor megírhatjuk a papírokat? A Hulk háromezer, a Thor háromezer ötszáz, a fegyverrel és a sisakkal.

Nyeltem egy nagyot és bólintottam. Ezt nem árulom el az apjuknak.

‒ Mikor lesz a farsang?

‒ Harmadikán.

‒ Az most péntek… ‒ az eladónő villámsebességgel írt az indigós tömbjébe. ‒ Akkor csütörtökön hat után vihető, másnap este nyolcig itt vagyunk, addig ráér visszahozni.

‒ Mármint szombat este?

‒ Dehogy – kacagott fel – péntek este. ‒ Szigorúan folytatta: ‒ Nekünk hétvégén még rendbe is kell tenni a ruhákat!

‒ És most nem vihetem el? Fel tudnám varrni – próbálkoztam, de éreztem, hogy nem sikerrel.

‒ Nem, nem, meg kell tudom mutatni másnak is. Ha most elvinné, az nekem biztos bevételkiesés – nézett rám sértett vállalkozói önérzettel, átnyújtotta a papírt, hogy írjam alá, majd kezembe nyomta a másolatot.

‒ Akkor legalább lefotózom – jelentettem ki öntudatosan, ahogy ébredezett bennem az anyatigris. Csak, hogy idegesítsem, lefotóztam még három-négy jelmezt, és emelt fővel távoztam. Foglalót szerencsére nem kellett fizetnem.

Biztos, ami biztos, bementem még egy gyerekruha boltba, ahol talán még több hős várt gazdára. Minden kiaggatott jelmezt lefotóztam, s közben hallgattam, ahogy más anyukák is kiakadnak, vagy nagyot nyelve elfogadják a hasonlóan botrányos feltételeket.

 Négy után értem az oviba. Rohant elém a két gyerek:

‒ Megvan a jelmez? Hol van? Felvehetem?

A sírás kerülgetett. Az egész napom elment, mégis üres kézzel tértem haza. És a legrosszabb hír még hátra volt. Miközben húztuk a cipőt, bevallottam az igazságot:

‒ Az a helyzet, hogy nem találtam eladó Hulkot és Thort, csak olyant, amit kölcsönözni lehet.

‒ Amit vissza kell adni? ‒ görbült le máris a szájuk.

‒ Igen, de nagyon szuperek – próbáltam vigasztalni őket, de rögtön eszembe jutott, hogy hiszen annál rosszabb.

Csendben mentünk hazáig.

Otthon azért elővettem a telefonomat.

‒ Megnézitek azért? Lefotóztam mindegyik jelmezt, és még sok másikat is.

Odadugták a fejüket.

‒ Ez a Hulk ronda! – kiáltott fel Gergő, amint meglátta a gumiarcú álarcot és a mocsárszínű ruhát.

‒ Persze, minden Hulk ronda.

‒ De ez a jelmez béna! Ezt nem veszem fel – durcáskodott, de a következő pillanatban, ahogy Andris továbblapozta a képet, felugrott. Egyszerre kiáltották:

‒ Van Amerika Kapitány is?

‒ Ezek szerint…

‒ Akkor én az leszek!

‒ Én is!

Ujjongva ugrándozni kezdtek.

‒ Várjatok. Nem is biztos, hogy ki lehet kölcsönözni.

‒ Akkor minek fotóztad le?

Valóban. Minek…?

‒ Felhívom a nénit, és megkérdezem.

A két fiú feszülten figyelt, amíg beszéltem.

Sajnos már lefoglalták addigra, jött a válasz. (Vagy csak nem akar variálni, súgta a kisördög a fülembe.)

‒ Akkor varrd meg! – javasolta Andris. ‒ Nem nehéz. Látod, kék a nadrág, piros az alja, kitömöd az izmokat a csíkos résznél… ennyi. Na?

‒ Nem tudom megvarrni, kicsim.

‒ Miért nem?

‒ Mert nem vagyok annyira ügyes, nincs hozzá anyagom sem.

‒ Vegyél!

‒ Nincs már rá idő.

‒ Akkor vegyél máshol.

‒ Hol vegyek? Mindenhol megnéztem ‒ mondtam, és éreztem, hogy velük együtt süllyedek a kétségbeesésbe.

‒ Internet… ‒ szólt oda legnagyobb fiam foghegyről, flegma hangsúlyozásával kifejezve véleményét együgyű anyjáról.

‒ Kösz – feleltem sértetten. ‒ És hogy kerül ide ennyi idő alatt a csomag?

‒ Elsőbbségi? ‒ grimaszolt a nagyokos, épphogy csak nem mutatva a kezével, hogy süsü…

‒ Jó, végülis megpróbálhatjuk… Addig terítsetek meg, csináljatok melegszendvicset, a kicsiknek kakót.

Újra bevetettem magam a gép elé. Nyílt kérdés a közösségi médián, google kereső, Vatera és Jófogás ‒ pár perc múlva még öt, kolbászos leheletű fej tömörödött a képernyő elé, hátha több szem többet lát.

Félóra után úgy éreztem, feladom. Egyre sűrűbben kérdeztem meg:

‒ Biztos nem jó a kölcsönzős?

Egyre elszántabb lett a válasz:

‒ Nem! Amerika Kapitány!

A huszadik sikertelen kattintás után égnek emeltem a tekintetem.

Ó, Istenem segíts!

Mintha meghallotta volna, csippant a telefonom. Üzenet a barátnőmtől, egy link. Katt a linkre: Hát nem jelmezeket árul egy csajszi az egyik cserebere csoportban?

A kínálatban két, azaz két, „izmos” Amerika Kapitány jelmez, mindössze kétezer forintért! Remegő gyomorral nézem: még nincs hozzászólás. Kérdezem az ikreket: Hogy tetszik? Izgatott igen-igen-igen és ugrabugra a válasz. Villámgyors komment: stoppolom. Gyors privát üzenet: Mikor, mennyit, hova utalhatok, mikor tudja leghamarabb-leggyorsabban postázni?

A csaj profi, azonnal válaszol. Holnap reggel feladja, postán maradóra, hogy tuti ne vigyék máshova, elsőbbségi, expressz, ami kell, csütörtökre itt lesz. Juhé! Még arra is lesz időm, hogy a nagyobbikat felhajtsam. Én utalom a pénzt, küldöm emailben a bizonylatot. Diadalmasan írom az SMS-t a kölcsönzősnek: lemondom a foglalást, sikerült vennem ruhát.

Szerdán korán reggel írt a csajszi: Első dolga volt, hogy feladja, reméli, szentre ígérték, hogy ideér, ez és ez a küldeményazonosító.

Megnyugodtam. Jelmez kipipálva! Délután megvettem a pajzshoz való színes kartonokat – mert az nem járt a jelmezhez, de legalább valami saját kezűt is hozzá tehetek.

Csütörtökön egész nap figyeltem az SMS-t, mikor jön a csomag, de nem csak nem jött értesítés. Talán a csajszi kapja? Kérdeztem, ő sem kapott. Bementem a postára –a mai csomagok közt nem volt.

Ez hogy történhet meg velünk? Nem lesz a holnapi farsangon jelmeze a gyerekeknek? Legfeljebb mégis tavalyi hősök lesznek, az úszósapkás Batman és a párnapalástos Superman.

Facsarta a szívem a szomorúság.

Közeledett a négy óra.

Egyre idegesebb lettem. Telefonáltam a szomszédba, nézzék már meg, jött-e valami, ha más nem, értesítő – de semmi. Mielőtt Hazarohanok, hátha van értesítő – semmi.

Most mi lesz? Holnap farsang, és a gyerekeimnek – miattam – nincs jelmezük. Hogy mondjam el nekik?

A bennem felébredő anyatigris azonban legyőzte a kétségbeesést.

Valahol csak van a csomag? Hol az a küldeményazonosító?

Felhívtam a postát. Ott megadták a központ számát. Ott megadták a kézbesítő számát. Ő megadta a postakocsis számát. Ő azt felelte: Igen, nála van!

‒ De jó! Be tudok menni érte?

‒ Ma már semmiképp, hölgyem, mert már a garázsban van az autó, de holnap reggel nyitásra ott leszek a postán.

Holnap reggel – hát jó. Reménykedjünk.

Négy órakor az ikrek rohantak elém.

‒ Megvan a jelmez? Hol van? Felvehetem?

Ingatom a fejem, kapar a torkom.

‒ Hol van? A kocsiban? ‒ kérdezik, de már rosszat sejtve.

‒ Nem jött meg – nyögöm ki.

Csalódás, riadalom, bánat az édes arcokon.

‒ Holnap reggelre itt lesz – próbálok úgy tenni, mintha így is terveztük volna, és ez valami nagyszerű hír lenne. ‒ Addig elkészítetjük a pajzsokat!

Ez szerencsére lelkesítőleg hatott.

Egész este a pajzsokkal játszottak.

Reggel háromnegyed nyolckor Apa a posta ajtajában topogott. Nyolc óra tízre hazaért, kezében a csomaggal! Izgatott bontogatás – ováció!

Villámgyors varrás – az egyik kapitánynak tíz centivel hosszabb karja-lába ‒ de aztán mehetünk.

Boldogok vagyunk. Az arcuk ragyog – ők a hősök!

És talán egy kicsit én is…

Hősanya fotó forrása ITT