Interjú Märcz Fruzsina színművésszel

1. Gyermeked, Samu 10 éves. Amikor őt vártad, akkor játszottál-e? Szülés után mikor tértél vissza a színpadra?

Igen, dolgoztam a várandósságom alatt, 6 hónapos terhesen még játszottam. Úgy terveztük, hogy egy évadot hagyok ki a szülés után és ez sikerült is. 11 hónapos volt a fiam, amikor elkezdtem próbálni vele együtt, ugyanis beleírtuk őt a darabba.

2. Hogyan tudtátok megoldani az időbeosztást a családban? (mindkét szülő színművész – a szerk.)

Miskolcon laktunk akkor, ott voltunk társulati tagok, így nem volt a közelben nagyszülői segítség. Amikor játszottunk esténként, bébiszitter vigyázott rá. A próbafolyamatok ideje alatt nappal eleinte 1-1 napokat járt a bölcsibe egyéves korától. Szerette, jól érezte magát. Később, amikor többet kezdtem én is vállalni és mindennap járt már, nem is volt semmi gond. Amikor Kecskemétre költöztünk, akkor is bébiszittert kellett fogadnunk az esti előadások alkalmával. Ezt követően Samu édesapja Budapestre szerződött és mindannyian felköltöztünk, akkor már az én szüleim tudtak segíteni. Az iskolát már Pesten kezdte Samu.

Még most sem szereti, ha esténként nem vagyok vele, vagy ha hétvégén, illetve ünnepnapon nem tudunk találkozni, de jön a családommal, amikor megnéznek engem, és akkor kicsit látjuk egymást, a szünetben tudunk beszélni. Hozzá kellett szoknia, ez az élete.

Ugyanakkor nagy előnye a szakmánknak, hogy a nyári szünet alatt mi is pihenünk, éppen ezért végig együtt tudunk lenni.

3. Amikor Samu már olyan nagy lett, hogy iskolai programokra, sportversenyekre, fellépésekre, külön órákra kellett menni, hogyan alakult át az időbeosztás?

Nagyszülői segítséggel összesen négyen vagyunk egy gyerekre, de néha ez is kevésnek bizonyult. Volt, hogy a sógornőm ment a gyerekért. Az egész életünk óriási logisztika. Általában heti tervet készítünk előre, hogy ki hozza, ki viszi, ki fekteti le, de ez is változik napról napra. Szerencsére Samu egyre önállóbb: az iskolából már egyedül jár haza, ami hatalmas könnyebbség.

A versenyeken, ünnepségeken – amelyek ritka események a hétköznapokban – vagy az apja, vagy én ott vagyunk és megnézzük. Megbeszéltük, hogy a nem hétköznapi időbeosztásunk ellenére a fiunk lesz az origó, és ehhez tartjuk is magunkat.

4. Volt-e már olyan szereped, amit azért tudtál felépíteni, mert édesanya vagy?

Az összes olyan szerepem, amelyben anyát alakítok.

Érdekes, hogy pont ugyanolyan érzés anyának lenni, mint ahogy az ember elképzeli, ugyanakkor mégis teljesen más. Amikor megérkezik a gyermekünk, akkor az valami más minőségű szeretet; párosul aggodalommal, reménységgel, rácsodálkozással. Az összes olyan szerepemben, amiben anyát alakítok, az az alap, hogy magam is az vagyok, főleg, ha fiaim vannak a darabban. Az összes tekintetem abból születik, hogy a fiamat látom ott.

A Kőszívűben három fiam is van. Ez az egy, ami kimaradt az életemből, a többgyermekes anyai lét. Mégis, ha rájuk nézek, úgy hiszem, el tudom képzelni, milyen lenne, ha több gyermekem lenne.

5. Volt-e olyan, amikor a szerepből/szereptől tanultál az anyaságról?

Van az a mondás, hogy először voltak elveim, aztán lett gyerekem. Ezt én is így gondolom. Egy érzékeny helyzetben nehéz megítélni, hogyan kellene most “jól” nevelni. Voltam már olyan színpadi helyzetben (pl. a Pókhálóban), ami segített észrevenni, hogyan lehetnék türelmesebb a fiammal. Ezt például megpróbáltam beültetni a hétköznapokba. Az egész gyereknevelés egy folyamatos tanulás és azt is figyelembe kell venni, miként változom én, hozzá képest.

Most úgy érzem, beállt egy egyensúly a fiammal, értjük egymást, nagyon jól tudunk kommunikálni. Az apukájával mind a ketten leszoktunk arról, hogy komolyan idegeskedünk Samu dolgai miatt. Ha a gyerek azt mondja, rendben lesz, akkor rendben lesz. Ez a nyugodt, bizalmi légkör mindenkinek hasznos.

Borzasztóan élvezem, hogy a fiam olyan, amilyennek mindig szerettem volna nevelni.

6. 10 éves most a gyermeked. Más-e így a színház élmény (pl. mesedarab, ha ismeri a színészeket ) illetve tudja már, hogy anya és apa is csak eljátszanak valamit? Megvan-e még a varázs?

Jó néző, abszolút át tudja adni magát a meseélménynek, viszont annyira régóta néz színházat, hogy számára sosem volt kérdés, hogy az emberek, akiket lát, eljátszanak valamit. Neki ilyen értelemben az a varázs nincs meg, mert a szereplőket többnyire személyesen ismeri. Ő ebbe nőtt bele.

Láttuk a Kököjszi és Bobojsza című darabot, és számomra érdekes tanulság volt, hogy amit én felnőttként leszűrtem a meséből, azt a fiam is látta. Már nem csak gyerekszemmel néz színházat. Nagyon örülök, hogy már így tud elemezni.

7. Nem Kecskeméten éltek. A gyermeked alkalmazkodott ahhoz, hogy esetleg egy hétvége alatt is többször utaztok? Mindig ingázol?

Ha iskolaszünet van, szívesen jön le velem Kecskemétre. Hétvégén általában Pesten marad, de ehhez éppúgy hozzá van szokva, mint a korábban említett logisztikához, azaz hogy többen jövünk-megyünk érte. Így én is nyugodtan tudok Kecskemétre lejönni dolgozni, majd hazaérni úgy, hogy tudom, Samuval is minden rendben.

Többnyire ingázom, a társulatból többen járunk Budapestről, összefogunk és együtt utazunk. Nem kell mindennap vezetnem emiatt. Ha nagyon későn végzek és másnap reggel is próbálok, akkor inkább Kecskeméten maradok egy-egy estére.

8. Szoktál Samuval esetleg szöveget tanulni? Szoktatok-e „szakmázni”?

A szerepről konkrétan nem szoktam mondani semmit, mert őt inkább a történet érdekli. Azt viszont szereti, hogy megbeszéljünk, melyik darab miről fog szólni.

Illetve nagyon jól olvas már elsőre is, úgyhogy szöveget szoktam vele tanulni.

Már szinte mindenben meg tud nézni és le is köti. Nem olyan sokára kötelező lesz neki A kőszívű ember fiai, és már annyival könnyebben fogja kézbe venni, remélhetőleg fenn fogja tartani a figyelmét.

9. Prózai színészként végeztél, ám mostanra a zenés előadások egyik kulcsszereplőjévé váltál. Szente Vajk, a Kecskeméti Nemzeti Színház főrendezője meglátta benned a tehetséget.  Ez önbizalmat adott, vagy inkább kihívásként élted meg?

A Férjek és feleségek című darabban dolgoztam először Vajkkal. Jelezte, hogy kell majd énekelni. A szereplők (Hajdú Melinda, Adorjáni Bálint, Ferencz Bálint, Szemenyei János) mind kiválóan énekelnek. Én magamról úgy gondoltam, hogy én viszont nem tudok, hiszen nem kértek ilyet tőlem tíz éve a színpadon.

Egyedül a Vőlegény című darabban kellett énekelnem, viszont engem ez csak megerősített engem abban, hogy ha már hallottak és nem foglalkoztatnak ilyen szerepben, annak oka lehet.

Ezzel a hozzáállással indultam el az előbb említett darabban, ami azért baj, mert az énekléshez a technikán kívül önbizalom is kell. Amikor megszokta a hangom is, kicsit én is bátrabb voltam, akkor közölte Vajk, hogy szeretne majd nagyobb produkcióban is hallani. Ez volt az Elisabeth. A sajtónyilvános olvasópróbán már énekelnem kellett, de azt hittem belepusztulok az izgulásba. Ott találkoztunk ráadásul először Polyák Lillával is, akinek a támogatása nagyon sokat jelentett.

Lett egy dalom a Rómeó és Júliában is. Szemenyei János írta a zenét, akivel fel is kellett énekelnem a dalt stúdióban, ami számomra szintén szürreális élmény volt.

Így jutottunk el oda, hogy a Kőszívűben Polyák Lillával játsszuk váltásban Baradlaynét.

Összegezve igen, önbizalmat adott, amikor a feladatokat sikerült elvégeznem úgy, ahogy a rendező elvárta. Már nem remeg kezem-lábam, ha énekelni kell. A hivatásomat annyira szeretem és élvezem, és ennek része az éneklés is.

10. Milyen volt a pandémia, hogyan éreztétek magatokat? Hogy telt az online oktatás?

Samu első osztályos volt, úgyhogy én tanítottam írni és olvasni. Alapvetően engem érdekel a pedagógia, bár inkább a drámapedagógia áll hozzám közel. Elkezdtem az angoltanár-színháztörténész szakot, még a színművészeti előtt. Szívesen foglalkozom gyerekekkel, tervben van egy szakirányú képzés elvégzése is.

Emiatt elsőre nem ijedtem meg, hogy nekem kell otthon tanítanom a fiamat. Aztán természetesen kiütközött, hogy ez teljesen más, mint a drámapedagógia, ami egy aktív dolog.

Az online órák nehezen teltek, hiszen első osztályos gyerekekről volt szó, nehéz a figyelmüket lekötni.

A legnehezebb az volt, hogy a gyermekem pont elkezdett volna szocializálódni egy új közösségbe, egy új rendszerbe, és ezt hirtelen elvették tőle, ráadásul úgy, hogy neki nincs testvére, nincsen gyerektársasága. Ez érthetően megviselte őt. Viszont azt a részét nagyon élvezte, hogy én itthon voltam, nem kellett sem este, sem hétvégén játszani mennem.

Mindeközben nekem hiányzott a színház, amivel én magam is küzdöttem. Nem volt könnyű. A munkám a lételemem, szükségem van rá, felfoghatatlan volt, hogy egyáltalán nem kell mennem dolgozni.

11. Van-e színpadra lépés előtti rituáléd?

A sminkeléssel szoktam hangolódni. Legalább egy órát rászánok előtte. Vannak saját eszközeim, palettáim, szeretek ezzel foglalkozni egyébként is. Úgy vagyok a sminkkészletemmel, mint apukám a barkácskészletével.

12. Mi a véleményed arról, hogy a színművészet terápia?

Számomra egyértelműen így van. A színész nem eljátszik, hanem megél valamit. Amit kimondok a színpadon, az rajtam is átmegy, ami ott történik, az velem történik, csak egy másik személyiségemen keresztül, ha úgy tetszik. Amilyen érzelmeket én felhasználok, azok bennem vannak. Szokták mondani a főiskolán a tanárok, hogy minél több mindent éljünk meg. Minden általunk megélt érzelmet úgy raktározunk el, hogy arra később szükségünk lehet. Így akár a negatív érzelmeket, traumatikus eseményeket sem nyomjuk el, hanem újra és újra elővesszük, használjuk, dolgozunk vele. Ezáltal lehetnek terápiás hatásúak. Ahogy a pozitívak is, így például az anyává válás. Nagyon intenzív érzelmi állapot, amelyből rengeteg dolgot lehet fogalmazni. A rendezők szerint látszik is a színpadon, ha egy színésznő édesanya lett.

Mondhatjuk, hogy én a színpadon a napi feszültséget is kiadom magamból. Ezért is volt nagyon nehéz a pandémia ideje alatt.

A színpadon megengedek magamnak olyan érzéseket is, amiket egyébként nem: rosszindulatot, féltékenységet, gonoszságot. Ezek mind olyan kontraproduktív érzelmek, amiket próbál az ember magában eldolgozni, fent a deszkákon viszont érvényes.

13. Hogyan működik az benned, ha egy napon belül kell váltani, átkapcsolni? Például amikor van délelőtt egy próbád, este pedig egy másik előadásod.

Egyszer olvastam erről egy tanulmányt, amit nagyon érdekesnek tartok.

Arról szólt, hogy a színészek agyában mi játszódik le. Amikor őket kérdezgették, azt kérték, hogy szerepből válaszoljanak. Az a terület aktiválódott az agyukban, mint egy multiplex személyiség agyában, amikor előjön egy másik személyisége. A különbség az, hogy a színész tudatosan jár át a személyiségek között. Nekem a próbafolyamat hat hete arra kell, hogy felépítsem ezt a személyiséget, kitaláljam a hanghordozását, gesztusait, majd “előveszem”, amikor kell. Persze most egyszerűsítek: egy alakításra sok minden van hatással, elsősorban a mindenkori partnerem játéka.

De azt vettem észre, hogy ahogy öregszem, egyre nehezebb “váltani” a szerepek között. Ki tudja, talán az idegrendszerem már nem olyan rugalmas.

14. Van-e kedvenc, vagy szívesen játszott karaktertípusod, műfajod? A tavalyi évadban számomra mindig az erős nőt jelenítetted meg, idén ez folytatódott Baradlaynéval és Lady Macbeth-tel, de Natalja már egészen esendő, rengeteg érzelemmel küzdő nő.

Alapvetően ezt szoktam játszani, nem voltam 18 évesen sem naiva. Engem a magasságom, az arcom, a hangom mind-mind erre a kemény női karakterre predesztinált. Nekem meg is mondták a főiskolán, hogy legyek türelmes, figyeljek és tanuljak, mert 30 éves korom fölött fogok elkezdeni olyanokat játszani, amik már érvényesek. Ezért is szültem korán. De egyébként van párhuzam a saját életemmel abban, hogy én magam is szeretem azt csinálni, amit elképzelek. Legyen ez a gyereknevelés, vagy akármilyen magánéleti döntés, vannak határozott elképzeléseim.

Nyilván van olyan rendező, aki szeret kimozdítani a komfortzónámból és olyat bíz rám, ami ennek az ellenkezője. Ilyen volt az Ármány és szerelemben Lujza Miller, most pedig ilyen az Egy hónap falunban Natalja. Igazából sok szempontból ő is erős, de általa a szerelemnek az újra gyermekké tevő erejét kellett megmutatnom. A hebrencs kamaszlányféle odaadás, az a szerelem, amikor elveszti a saját külső szemét önmagára az ember. Egészen addig, amíg be nem teljesedik, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy csak mi hisszük, hogy el tudjuk titkolni a világ elől. Ezt pedig izgalmas eljátszani.

Nincs kedvencem, mindkettőt szeretem, azt is, ha a komfortzónámon belül mozoghatok, de azt is, ha egy kicsit próbára tesznek azon kívül is.

15. Most már 10 éve az életed része a gyereknevelés a színház mellett. Ilyen távlatból hogyan érzed, össze lehet hozni, össze lehet fésülni az életnek ezt a két területét?

Az elején mind a két oldal képviselőitől hallottam olyan tanácsot, hogy miért nem lesz jó: visszamegyek dolgozni - nem lesz jó a gyereknek; kihagyok 1 évet - nem lesz jó a karrieremnek.

Tény, hogy őrült nehéz: szoktam mondani, hogy a színház és a gyereknevelés nem kompatibilisek egymással. Ez egy változékony időbeosztású szakma, a gyereknek pedig stabilitás kell.

De most már látom így kiskamaszkorban, hogy milyen ember lesz a fiamból, és kezdek megnyugodni, hogy komolyabb sérülés nélkül túlélte az első tíz évet. Persze ebben a szüleimnek óriási szerepe van, hiszen ők az igazi stabilitás a fiam életében.

Büszke vagyok, mert tudom, hogy mekkora küzdelem van ebben nekünk is a fiammal, hogy beállítsuk a saját szabályainkat. Örülök, hogy megvívtam ezeket a harcokat és ilyen életem lett. Minden szülő megpróbál a tervei szerint nevelni, aztán ezt persze alakítjuk a gyermekünk személyiségéhez mérten. Ezt egy nagyon szép útnak látom.

16. A fiadnak vannak már kedvencei? Milyen a viszonya az internettel, virtuális világgal?

Ez az iskolában nagyon erős téma. Ők már ebbe nőnek bele, mindennapjaik része a technika. Ők hálózatban játszanak egymással, programoznak. Meg kell tanítani okosan használni az internetet. Nagyon oda kell figyelnünk nekünk is. Nem lehet a feszültséglevezetés módja az, hogy egymást bántják, főleg nem az interneten keresztül, arc és név nélkül. Nem is támogatjuk a kommentelést, mert tudnia kell, hogy a szavainak súlya van. Viszont úgy látom, hogy ismerik a határokat, óvatosan használják.

Mivel ebben a világban nőtt fel, akit esetleg más gyerek a televízióban lát, ő többnyire a hétköznapokból ismeri. Éppen ezért neki inkább vlogger vagy focista kedvencei vannak. Mivel a színházi világban ismerősen mozog, tudunk párhuzamot vonni, hogy ahogy nálunk sem csak a taps létezik, hanem a rengeteg belefektetett munka is, ugyanúgy akár egy vlogger számára sem csak abból áll az élet, hogy ül és játszik. Jót szoktam mosolyogni azon, hogy Samu számára teljesen szürreális, hogy valaki számára én vagyok a “híres”, hogy várnak rám vagy fotózkodnak velem.

17. Mennyire érzitek itthon magatokat Kecskeméten?

Mivel mi éltünk is itt, ezért Samu ide mindig hazajár. Ide járt óvodába, ismerjük a várost is. Vannak itt barátai, akikkel ápolja a barátságot, szervezünk programokat.

Ha bármikor úgy adódik, akkor itt alszunk, szeretünk itt lenni.

-

Köszönjük szépen a beszélgetést! További Sok Sikert Kívánunk!

Tiszavölgyi Cecília - Kecskemétimami