Kovács Lehel harmadjára rendezett Kecskeméten. Regényadaptációt mindig nehéz csinálni, mert vagy egy dolgot ragadnak ki, amit elmesélnek, vagy a túl sok eseményt pörgetik végig. De Kovács Lehelnek sikerült megtalálni az arany középutat. Jutott idő a lélekben lejátszódó folyamatokra is, de az eseményeket is dinamikusan, izgalmasan, mégis hiánytalanul elmesélte úgy, ahogy a regényben következnek egymás után. Nagyon ötletes megoldás, hogy Tom Ripley (Orth Péter) időnként egy kamerán keresztül beszél magához és hozzánk. Teljesen megváltoztatja ez a technikai fogás a hangulatot.- Tiszavölgyi Cecília interjúja.
Általában nem kedvelem, ha „kifelé beszélnek”, de csak azért, mert szeretem azt érezni, hogy belülről figyelem az eseményeket (ugyanezen okból szeretek az első sorban ülni) vagy annyira azonosulok éppen az egyik szereplővel. De ez alkalommal kifejezetten tetszett! Így az volt a benyomásom, hogy belelátok Tom Ripley fejébe. Rendkívüli érzékkel csempészte bele a rendező a humoros részeket is, úgy, hogy egyáltalán nem ment az előadás rovására. Remekül oldotta a feszültséget a megfelelő pillanatokban.
Nagyon szeretem az olyan előadásokat, amik sokkal a nézőtér elhagyása után is elkísérnek. Jelenti ez azt, hogy gondolkodnom kell rajta, hogy fejtegetek képeket, gesztusokat. Hatással vannak rám. Ez az előadás pontosan ilyen. Sosem szoktam túl közeli időpontot választani, másodjára megnézni egy darabot, de most kivételt tettem. Annyira visz magával a történet és Tom alakja, a gondolatai, az érzései. Tudnunk kell, hogy ő nem egy velejéig gonosz, rossz ember, aki szándékosan árt másoknak. Ugyanakkor mégis csak van egy kórképe, ha úgy tetszik.
Ami félelmetes, az talán pont ez, hiszen nem viselkedik őrült módon, nem is beszél összefüggéstelenül, ellenkezőleg, nagyon is értelmes és okos. Nagyon érzékeny, és másra sem vágyik, csak hogy valaki szeresse. Nem erőszakos, inkább simulékony. Amikor kicsit jobban megismerjük, előtűnnek a félelmei, sérelmei, gátlásai. Mind-mind visszavezethetőek gyermekkorára, amelyben bántalmazás és boldogtalanság nyomorította lelkét. Elkezdjük hát a nagyobb képet nézni… és itt indul az a magával ragadó fejtegetés, mégis mik lehetnek az okai, az indítékai?
ogyan képes kezelni ezeket a helyzeteket, amikbe néha indulatból keveredik? Egy thrillerbe is bele lehet feledkezni, ugyanúgy, mint egy vígjátékba. A történetet ismerhetjük akár a regényből, akár valamelyik filmes változatból. De az előadás sokkal finomabb, árnyaltabb és érdekesebb. Dickie Greenleaf (Koltai-Nagy Balázs) nem akar a családi vállalkozásban dolgozni, ezért egészen Európáig megy. Kicsit beképzelt, kellemetlen alak, aki nem törődik másokkal. Nem szimpatizálunk vele igazán, furcsa figura. De Tom mégis szeretné, ha megkedvelné őt, ha egy kicsit elfogadná, ha a barátjának mondhatná magát.
Marge (Bori Réka) szintén egy amerikai hölgy, valószínűleg tehetősebb családból, Dickie barátnője. Szereti őt, a biztos pont az életében. S annak ellenére, hogy Dickie szabadon él, Marge úgy várja haza, mint egy jó feleség. Koltai-Nagy Balázs és Bori Réka már jó párszor alakítottak párt a színpadon, érződik is köztük a dinamika. A játékosság, amivel Dickie és Marge ugratják egymást, akár sajátjuk is lehet. A Tom és Marge között feszülő ellentét abból fakad, hogy nem képesek osztozni Dickie-n. Nagyon érdekes, hogy egy idő után Marge és Dickie is szimpatikusabbá válik számunkra. Réka és Balázs is kiválóan oldják meg a feladatot, játékukkal mindketten efelé terelnek minket, de úgy, hogy nem megváltoztatják a karakterekről alkotott képünket, hanem kiegészítik.
Orth Péter alakítása zseniális. Az előző évadban méltán kapta meg a Legjobb színésznek járó díjat. Egész végig jelen van a színpadon, ami nem kis teljesítmény, mindeközben a játéka pedig egyszerűen lenyűgöző. Rezdüléseiben képes átlényegülni, minden egyes apró gesztusában egy másik embert láttam. Azt, akit láttatni kívánt: Tom Ripleyt. Segít nekünk megérteni őt, tolmácsolni aktuális lelkiállapotát. Péter olyan tempóban vezet át minket Tom „állomásain”, ami befogadható, követhető és amiről árulkodik, hogy neki ebben milyen hatalmas munkája van. Sajnálhatjuk Tomot, talán meg is kedveljük, talán drukkolni fogunk neki, hogy mindent megússzon. Biztosan hatni fog ránk.
Orth Péter színművész mesélt a szerepről.
Véleményed szerint Tom lehet kizárólag negatív hős?
Nem, nem szabad őt csak annak látnunk. Akkor jó egy szerep, ha több rétege van, és az a feladatunk, hogy megmutassuk ezeket. Tomnak pedig mindenképpen van egy olyan rétege, amely által megérthetjük és megismerhetjük azt az oldalát, amely megsérült és amiből következnek a bűnei. Bántalmazott volt gyermekkorában a nénikéje által és nem kapta meg azt a szeretetet, ami egy gyereknek járna, mivel furcsa körülmények között meghaltak a szülei kicsi korában. Így igen fontos személyiségjegyei rekedtek meg a gyermekkorban, és végérvényesen elromlott benne valami.
Ezt a gyermeki szeretetlenséget, szeretetéhséget, törékenységet, kiszolgáltatottságot, elhagyatottságot lehet megmutatni, s ezért empátiát érezhetünk iránta. De az is fontos, hogy tudjuk, ezek sem mentenek fel egy embert, aki ilyeneket tesz, és csak még többet fog szenvedni ő is és a környezete is, ha így viselkedik.
Amilyen bűnöket tesz, az elítélendő, de ha górcső alá vesszük őt és végigkísérjük, hogyan jut el odáig, hogy megtegye őket, talán jobban beleláthatunk egy áldozatszedő életébe, aki maga is áldozata annak az embernek, akivé lett.
Mit gondolsz, ez egy meghatározó szerep az életedben?
Amikor először találkoztam vele, először olvastam, akkor azt éreztem, hogy ebből lehet egy meghatározó szerep, igen, mert valamiért mindig is vonzottak a furcsa, titokzatos alakok, akikben van valami „kattanás”. Aztán következett a próbafolyamat, amibe bele lehet veszni, és az ember a végére néha már azt sem tudja, hogy ahova eljutott, az hol van.
De a premier előtti és utáni visszajelzésekből úgy tűnik most, hogy ez mindenképpen egy fontos állomása a pályámnak, mert Ripley-n keresztül talán sikerül megmutatni az embereknek valami olyat magamból, amilyennek még nem láthattak.
A felkészülés része nálad a film megnézése, vagy a könyv elolvasása?
A filmet sokszor láttam régebben és szerettem, de direkt nem néztem újra. Tudtam, hogy a darab más lesz és szerettem is volna, hogy az legyen, hogy magamból, magunkból fogalmazzuk meg. Tapasztalataim alapján, ha regényből adaptálunk színpadra egy művet, nehéz elvonatkoztatni tőle. Nem könnyű elengedni a teljesség igényét és rugalmasan, bátran színházi formára kreálni azt. Ezért nem bántam annyira, hogy ez ezúttal elmaradt.
Arról viszont sokat olvastam, hogy Tomnak milyen személyiségzavarai lehetnek, és azok mitől alakulhattak ki. Erről sok cikk jelent meg annak idején, főleg angolul. Sokan fejtegették a film kapcsán Tomot. Azokat bogarásztam, hogy jobban megérthessem a figurát, és a hozzá hasonlókat.
Arra persze ügyeltem, hogy ne húzzam rá ezeket a sémákat az én karakteremre, mert nem zárhatom skatulyába és nekem is szükségem van arra, hogy szabadon tartsam magam a megformáláshoz. Mert végső soron a legfontosabb az, hogy amikor a karakter, én, és a színpadi szituáció találkozik a próbán, a színpadon, tudjon valami érvényes létrejönni.
Mi volt a legnehezebb a karakter megformálásában?
A sok szöveget magabiztosan birtokolni a sokféle cselekvés közepette. Kevés időnk volt gyakorolni a végleges cselekvésverziókat, a próbafolyamat vége felé így nagyon kellett kapaszkodnom fejben, hogy mindenben pontos tudjak lenni. Sajnos a magabiztosságom még most is néha elszáll egy-egy informatívabb szövegű jelenet előtt, amit sok energiába kerül legyőzni.
Ki tudod adni a feszültséget a színpadon?
Szerencsére igen. Az egész előadás alatt annyi feszültség gyülemlik fel bennem, hogy kell is, hogy ne vigyem magammal. Az előadás végén van pár jelenet, amelybe az aznap esti megharcolt pillanatokat bele lehet engedni, ezáltal ki tudom magamból adni a feszültséget egy-egy vallomásosabb részben.
Köszönjük szépen Orth Péternek a beszélgetést!
További sok sikert kívánunk!
Bátran ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg ezt az előadást! (16 év felett)
A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház már kinyitott egy ajtót a tavalyi évadban a tárgyalótermi drámával azoknak, akik ez idáig talán nem voltak a klasszikus értelemben vett színházkedvelők, s íme egy újabb ajtó… Lépjenek be rajta, nem fogják megbánni!
Kecskemétimami - Tiszavölgyi Cecília
Fotók: Góg Zsolt
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
